Mit kell tudni az országról?
Áttekintés
Mauritánia Északnyugat-Afrikában fekszik, ahol az arab és a fekete-afrikai világ találkozik. Lakosságát három fő csoport alkotja: a maurok (arab–berber eredetű népek, 30–40%), a fekete-maurok vagy harátinok (40–45%), valamint a szubszaharai csoportok – pulák, szoninkék, wolofok –, akik a népesség 20–25%-át adják. Az ország hivatalos nyelve az arab, de sokan beszélnek Hassaniya arab nyelvjárást, illetve a szubszaharai közösségek saját nyelveiket. A lakosság szinte 100%-a szunnita muszlim, az iszlám pedig meghatározza a társadalmi rendet és az állami intézményeket. Az országban az egyik legnagyobb társadalmi kihívás, hogy bár a rabszolgaságot 1981-ben, majd 2007-ben és 2015-ben is betiltották, bizonyos formái a gyakorlatban továbbra is léteznek, főként a harátin közösséget érintve.
Fotó: Renato Brazioli on Unsplash és Carmen Soler on Pexel
Mauritánia területének döntő része a Szahara: sivatagok (kő és homok), félsivatagos síkságok és ritkás oázisok határozzák meg a tájat. A klímaváltozás miatt a sivatag északról dél felé terjeszkedik, a csapadék egyre kiszámíthatatlanabb, ami tovább nehezíti a mezőgazdaságot és gyorsítja a vidéki lakosság városokba áramlását. A hagyományos nomád életmód mára szinte eltűnt (mindössze 2–5%), de a kultúrában sokan továbbra is őrzik a nomád hagyományokat. A nomádok letelepedése és a városokba áramlása a másik jelentős társadalmi-gazdasági kihívása az országnak.
Történelmileg Mauritánia területén a 7–8. században főként berber népcsoportok éltek, délen pedig a szubszaharai etnikumok – a wolofok, szoninkék és pulák elődei –, akik kisebb közösségekben mezőgazdasággal és állattenyésztéssel foglalkoztak. Ebben az időszakban kezdett megjelenni az iszlám, amikor az arab kereskedők kapcsolatba kerültek a helyi népekkel, és elindult a transzszaharai kereskedelem. Ez a kereskedelem a 15–18. században volt a legjelentősebb, és városai, mint Chinguetti és Ouadane, fontos kereskedelmi és kulturális központokká váltak. A területet a modern nevén a francia gyarmatosítók ismerték el, a “Mauritánia” elnevezés a római “Mauretania” névből származik, amely eredetileg az északnyugat-afrikai berber területeket jelölte. A francia gyarmati időszak után 1960-ban vált függetlenné az ország. Bár az országot többször katonai puccsok rázták meg, az utóbbi években viszonylagos stabilitás figyelhető meg.
Klíma
Mauritánia klímája túlnyomórészt sivatagi: az év nagy részében rendkívül száraz és forró az idő. A nyári hónapokban a nappali hőmérséklet gyakran 40 °C fölé emelkedik, míg télen – különösen éjszaka – meglepően hűvös lehet. Csapadék csak elvétve hullik, főként július és szeptember között, az ország déli részén; az Atlanti-óceán mentén pedig az óceáni szél valamelyest enyhíti a hőséget. Január végén, amikor mi ott voltunk napközben elérte a hőmérséklet a 30 fokot, de éjjel csak pár fok volt (a nyitott sátrakban nagyon fáztunk, rengeteg vastag takarót tettünk magunkra).
Öltözködés
Mauritánia konzervatív muszlim társadalom, ezért az öltözködésben és viselkedésben jó a helyi szokásokat tiszteletben tartani (pl. szerény viselet, Ramadan alatt nappal nem nyíltan étkezni). A sivatagi környezet miatt is ajánlott hosszú lenge ruhákat hordani a napszúrás, por és nagy hőség miatt (itt még én is hordtam sapkát és napszemüveget, pedig nem szokásom).
Étel
Mauritánia konyhája egyszerű, de laktató, erősen épít a húsra, a rizsre és a gabonafélékre. Az egyik legjellemzőbb étel a thieboudienne helyi változata, rizses-halas vagy húsos egytálétel, sokszor zöldségekkel. A tevetej és tevehús is elterjedt. Egyszer ebédeltünk egy útszéli, faszénen grillező árusnál, húsnyársas szendvicset ettünk, amelynek érdekes, inkább májra hasonlító állaga volt, ezért megkérdeztük a helyieket, hogy mit eszünk, és kiderült, hogy tevehúst. A mindennapok fontos része a teaivás: a mentás zöld teát hagyományosan három körben szolgálják fel, ami nemcsak ital, hanem közösségi rituálé is. Jelentős szenegáli eredetű közösség él, különösen a déli területeken és a Szenegál folyó mentén. Az ő konyhájuk általában fűszeresebb és változatosabb, gyakrabban használnak csilit, hagymát, paradicsomot és erőteljesebb szószokat, mint a hagyományos mauritán ételekben. MMivel mi szeretjük a fűszeres ételt, így ezeket az éttermeket kerestük. Mauritániában bár nagyon finom a mentatea, a kávékultúra nem jellemző, azonban a nagyobb váárosokban lehet café touba-t, egy szenegáli eredetű, erősen fűszerezett kávéitalt kapni, amelyet guineai borssal és gyakran szegfűszeggel ízesítenek, így csípős–aromás íze teljesen eltér a klasszikus kávétól.
Fotó: iv image.ng on Pexels és Photo by Sasha Kaunas on Unsplash
Biztonság
Mauritánia a Sahel régióban helyezkedik el, a híre emiatt is sajnos nagyon rossz. 2008 és 2011 között 3 terrortámadás zajlott le az országban, a leghíresebb a Dakar rally végét jelentette, azonban azóta sikerült megerősíteniük a terrorelhárítási védelmüket, és nem történt semmi probléma. Az ország keleti része, főként a Malival határos szakaszok nem számítanak biztonságosnak, de ezek mélyen benn vannak a sivatagban a túrista útvonaltól távol.
Utazási tanácsok figyelmeztetnek rablásokra és bűnözésre, azonban jelenleg egyre népszerűbb hátizsákos túrista célpont az ország (főként a vasérc vonat miatt), nem hallottunk semmi negatívumot. Mi 10 nap alatt kétszer vadkempingeztünk, egyik este a sivatagban egy dűne alatt, másik este pedig egy oázisban falvak között, mindenki kedves volt, senki sem figyelmeztetett minket, hogy nem lenne biztonságos (csak egy csapat gyerektől ijedtünk meg, akik ugráltak fel a kocsinkra, de inkább csak azért nehogy leessenek). Nouakchottban, a fővárosban a szállás előtt az utcán hagytuk a kocsit több éjszaka, a szállásadónk azt mondta, hogy biztonságos. Kérdezgettük a helyieket a biztonsági helyzetről, megnyugtattak minket, hogyha nem megyünk be mélyen a sivatagba, akkor minden rendben lesz.
Látnivalók és élmények – ahol jártunk, és ami kimaradt
Nouadhibou
Nouadhibou Mauritánia második legnagyobb városa, kb. 120–150 ezer lakossal, a Ras Nouadhibou-félsziget északi végén; hangulatát a nagy halászkikötő, a vasércet szállító vasútvonal végállomása és a városra jellemző, szélfútta, egyszerű utcák határozzák meg. Mi egy nagyon hosszadalmas és fárasztó határátkelés után végül sötétben érkeztünk, így csak a forgalmat láttuk a városból. A szenegáli negyedben aludtunk egy kis vendégházban, ahol matracok voltak a földre terítve. Itt még nem tudtuk, hogy ez luxusnak fog számítani Mauritániai utunk során, mert vagy a kocsiban vadkempingeztünk, vagy sátrakban aludtunk a sivatagban, ahol 5 fok alá is lehűlt a hőmérséklet. Nouadibou egy nagy kikötő város, a legtöbben a halpiacra szoktak ellátogatni, nekünk ez idő szűkében, na meg azért mert éppen hatalmas szélvohar volt, kimaradt.
Atar
Atar városa az Adrar-fennsík központjában fekszik, Mauritánia egyik legfontosabb régióközpontja, ahonnan könnyen megközelíthetők a környező sivatagi tájak, oázisok és történelmi ksour-ok, emellett a helyi piacok és kávézók betekintést nyújtanak a mindennapi mauritániai életbe. Van egy nyugatibb stílusu kávézó is, ahol a hátizsákos utazók üldögélnek és verődnek csapatokba, hogy a sivatagba és vasárc vonatra menjenek közösen.
Terjit Oázis
Terjit a Szahara déli peremén fekvő oázisváros, amely a régió egyik legbájosabb kis települése. A város környékét pálmaligetek és apró, homokos dűnék övezik, így a látvány nagyon festői. Mi a fővárosból érkeztünk, pár száz kilométeren keresztül inkább unalmas sivatagi síkságon haladtunk keresztül, amikor egyszer csak a távolban hegyeket pillantottunk meg. A hegyek előtt óriási dűnék terültek el, ahogy közeledtünk az oázishoz. Az oázis bejárata egy hatalmas sziklahasadék volt, amin keresztül beértünk a völgybe, ahol teljesen elállt a lélegzetünk. Sziklás hegyek, gyönyörű dűnék és végtelen pálmafák fogadtak minket. Mivel kezdett sötétedni, kerestünk egy sátortábort, ahol eltölthetjük az éjszakát, hogy másnap felfedezzük az oázist. A szállásunk valószínűleg az egyik legszebb környezetben volt, ahol valaha jártunk, este pedig finom fűszeres zöldségragut ettünk kuszkusszal. Másnap besétáltunk az oázisba, ahol még több pálmafa és rengeteg zöldes-kékes víz fogadott minket. Az oázis körül ki volt jelölve egy kis ösvény, így túráztunk kicsit a folyó völgyében, átkeltünk a dűnéken és köves dombokon.
Chinguetti
Chinguettiig az utat Terjitből hegyes-völgyes kősivatag jellemezte, azonban a városka előtt 5 kilométerrel elkezdődtek a végeláthatatlan homokdűnék. Chinguettiben pálmafák és nagyon zöld kis gazdaságok fogadtak minket, mindenki valamilyen zöldséget termesztett az oázisban a sivatag közepén. Sikerült egy sátortábort találnunk a város szélén, a homokdűnék alatt, aminek a szépsége vetekedett az előző szállásunkéval. Chinguetti egy “ksour” (Észak-Afrikában az erődített falvakat hívják így), amelyet a 11. (vagy egyes források szerint a 8.) században alapítottak kereskedelmi és az iszlám kultúra egyik központjaként. A Timbuktuból és máshonnan érkező nomád karavánok kereskedelmi központja volt, valamint az iszlám világ 7. legszentebb városa, mivel rengeteg régi Korán és más iszlám írás maradt fenn a városban, amelyeket jelenleg is őriznek a könyvtárakban.
Ma a város két részre oszlik: egy új részre, amelyet egy “wadi” (kiszáradt folyómeder, amelyet évente egyszer-kétszer – általában augusztusban, az esős évszakban – önt el a víz) választ el a régi várostól, amely az UNESCO Világörökség része. Mi délután felfedeztük Chinguetti régi és új részeit is. Sajnos a könyvtárakat nem tudtuk meglátogatni, mert zárva voltak. 6 óra körül visszamentünk a szállásunkra, hogy felmásszunk a dűnékre naplementét nézni.
Terjit-Tidjikja út
Hallottuk hogy van egy Tidjikjába vezető út, amelyet pár éve leaszfaltoztak, viszont még egyáltalán nincs fenn a Google Maps-en. Körbekérdeztünk, és mindenki ajánlotta az utat, mivel gyönyörű tájakon vezet át. Az egyetlen kockázatot az jelentette, hogy a dűnék időnként beterítik az utat, és ilyenkor ki kell ásni magunkat. Az út valóban gyönyörű volt! Annyira kevés autó jár erre, hogy a 300 kilométer alatt összesen kb. 15-tel találkoztunk. Pár óra vezetés után találtunk egy helyet, ahol elég kemény volt a homok ahhoz, hogy sátorhelyet keressünk egy dűne árnyékában. Elértünk Tidjikjába, az első nagyobb településre, amely igazi sivatagi kisváros volt, érdekes piaccal, de egyetlen éttermet sem találtunk. Ezután a tervünk az volt, hogy elvezetünk egy Nbeika nevű településre, ahonnan 25 kilométernyi homokban vezetés után egy folyóvölgybe ér az ember, ahol sivatagi krokodilokat láthat. Elég sokáig vezettünk a homokban, de végül nem sikerült megtalálnunk a krokodilokat (csak rengeteg gyerekkel találkoztunk az út végén, akik a kocsinkra ugráltak, így inkább visszafordultunk). Ennek ellenére elképesztően érdekes helyeket láttunk: homokdűnék között nagyon zöld kerteket, apró településeket és folyókat (amelyekben itt volt víz). Éjszakára találtunk egy vadkemping helyet egy folyó partján, a fák árnyékában.
Nouakchott
Nouakchott Mauritánia fővárosa, kicsit több, mint 1.2 millió ember lakja. 1960 előtt nem sokkal még csak egy kis halászfalu volt, a gyarmati idők alatt választották fővárosnak. A legtöbb utazó nem szereti Nouakchot-ot, egyrészről mert nagyon szemetes (Mauritánia volt sajnos egész afrikai utunk alatt a egszemetesebb ország), másrészről pedig nincsenek nagy látnivalói, és nincsenek modern éttermek kávézók és kocsmák. Alkoholt is nehezen és drágán lehet kapni, mi például nem ittunk egész Mauritániában. Ezek ellenére is szerettük, a legtöbb afrikai városban nagyok a kontrasztok a modern és a többi rész között, itt minden nagyon tradicionális volt. Az emberek közvetlenek és nyitottak voltak, a szenegáliak fűszeres kávét és baguettes szendvicseket árulnak, és kis kifőzdék isvannak mindenhol, ahol tudtunk sült halat és kecskenyársakat enni. Látnivalók szintjén mi a Port de Pêche-nél, azaz a halászkikötőben voltunk, ahová eljutni önmagában egy élmény volt, hiszen az iránytaxikkal próbáltuk kitalálni, hogy merre menjünk. Miután valaki megértette, hogy halat szeretnék a belvárosi halpiacra irányitott minket, ahonnan valahogy megértettük magunkat és egy másik iránytaxival eljutottunk a kikötőig (az iránytaxik régi mercédeszek voltak, elől a sofőr mellett 2, hátul pedig 4 ember fér be, két pont között közlekednek, tehát nem mi mondjuk meg, hogy hová szeretnénk menni). A kikötőben nagyon érdekes volt nézni a rengeteg színes halászhajót, amiket éppen próbáltak kihúzni (délután 2-5 között jó menni, hogy ezt lássuk). A kikötő után meglátogattuk az ingyenes múzeumot, azon kívül pedig csak séltállgattunk a homokos utcákon és piacokon. Még a város széli tevepiac az érdekesség a városban, mi emelett csak elmentünk.
Diawling Nemzeti Park
A Diawling Nemzeti Park Mauritánia délnyugati részén, a Szenegál folyó deltájában fekszik, és az ország egyik legfontosabb vizes élőhelye. A park lagúnákkal, mocsarakkal és mangrovékkal tarkított terület, amely kulcsszerepet játszik a vonuló madarak védelmében. Flamingók, pelikánok és számos vízimadárfaj él itt, miközben a park a helyi halász- és pásztorközösségek megélhetését is támogatja. A Diawling jó ellenpontja Mauritánia sivatagi arcának, és jól mutatja az ország természeti sokszínűségét. Nagyon élveztük az átkelést a Nemzeti Park területén a szenegáli határ felé (kb 2000 Ft/fő a belépő). Rengeteg madarat láttunk: flamingókat, pelikánokat, szürke és fehér gémeket, valamint sok más fajt, amelyeket nem ismertünk. A madarakon kívül főként tevékkel, tehenekkel és rengeteg varacskos disznóval találkoztunk.
Vasérc Vonat
Alegtöbb hátizsákos túrista azért megy Mauritániába, hogy fekapaszkodjon a vasárcvonat tetejére. Ez a 2.5 – 3 km-es vonat (láttuk élőben, tényleg nagyon hosszú!) Zourat, Choum és Nouadhibou között tesz meg kb 700 kilométere utat 200 vasárccel teli vagonnal. Van személyszállító vagonja, de inkább a tetjére szoktak felszállni a hátizsákosok (illegális, de vannak, akik segítenek kijátszani a rendszert). Éjjel nagyon hideg tud lenni (és a szél sem segít), így pl. egy szlovén utazó akivel találkoztunk meleg ruhákat vásárolt egy faluban, hogy kibírja az utat, de a síszemüveg is nagyon ajánlott.
Vannak, akik kocsival vezetnek végig a vasérc vonat mellett átszelve a sivatagot, ami nagy élmény, de az elszigeteltség miatt ajánlott, hogy egyszerre több kocsi menjen. A vasércvonat útvonala mentén található hatalmas szikla a Ben Amira monolit, a világ egyik legnagyobb sziklájának tartják (Uluru után a második vagy harmadik legnagyobb). Mellette áll egy kisebb „testvére” is, a Ben Aïcha.
Ouadane
Chinguetti után eredetileg Oudanba terveztünk menni, amely szintén az UNESCO Világörökség része és a karavánutak központjaként szolgált, azonban úgy döntöttünk, hogy mégsem vállaljuk be a még 100 kilométernyi rossz utat (nagyon elkorrugálódott az út). Azonban kicsit bánjuk, hogy végül nem vállaltuk be, Abdou mondta, hogy pár nap alatt a sivatagon keresztül tevével (vagy akár 1 nap alatt terepjáróval) is át lehet érni, ami nagyon jó kaland lehet.
Fotó: Photo by MIGUEL BAIXAULI on Unsplash és Magda Ehlers on Pexels
Richat-formáció
A Richat-formáció, más néven a Szahara Szeme egy körülbelül 40 kilométer átmérőjű, koncentrikus körökből álló geológiai képződmény az Adrar-fennsíkon, amely csak a levegőből tárja fel igazán különleges és rejtélyes szerkezetét. Oudan-ból megközelíthető 4×4-es túrán. Terveztünk ide is elmenni, de Oudane-ig sem jutottunk, úgyhogy majd egy követekező út során.
Tichitt és Oualata
Tichitt és Oualata Mauritánia négy „ősi ksour” (megerősített város) egyikeként az UNESCO világörökség részei, és a transzszaharai kereskedelem egykori fontos állomásai voltak. Tichitt különlegessége az egységes, szárazon rakott kőházakból álló városszerkezet, míg Oualata díszesen festett homlokzatairól és vallási–szellemi központ szerepéről ismert. Mindkét város mára részben elnéptelenedett, de rendkívül autentikus képet ad a sivatagi városi életről és az iszlám tudományos hagyományokról. Mi csak Tidjikjáig vezettünk el, mert onnantól keletre a térség nagyon elszigetelt, az utak rossz állapotúak, a katonai ellenőrzések gyakoriak, és az Oualata felé vezető keleti régió biztonsági szempontból kockázatosnak számít. Külföldi utazók jellemzően csak külön engedéllyel, helyi kísérővel vagy szervezett, hatóságokkal egyeztetett módon jutnak el ide.
Legemlékezetesebb Történeteink
Bár Afrika egész területén mindenki nagyon kedves volt velünk, a Muszlim kultúrákban a legerősebb a vendégszeretet, és van rá a legnagyobb esély, hogy meghívjanak minket dolgokra.
Első napunkon például a homokdűnék között, szélviharban vezetve bementünk egy kis faluba – ritkán találhatóak települések errefelé –, hogy kávézzunk egyet. A faluban nagyon meglepődtek és megörültek az érkezésünknek, végül találtunk egy bácsit, akivel a pár szó franciánkkal meg tudtuk beszélni, hogy kávét szeretnénk, aki elmondta, hogy ebben a faluban nincsen kávézó, Nescafét vehetünk csak a kisboltban. Mint kiderült, ez teljesen jellemző Mauritániára, a nagyobb településeken szenegáliak árulják a café toubát. Ahogy mentünk kifelé a faluból, egy nő integetett, hogy kövessük. Beinvitált a házába, és főzött nekünk kávét. Próbáltunk mutogatva, a nagyon kevés franciánkkal, valamint a kevés angollal, amit a fia, Mohamed tudott, beszélgetni, és egészen belejöttünk egy idő után. Fél óra múlva hazaérkezett a férje és a másik fia is, és megmutatták képeken, hogy milyen szép oázis található a faluban, ahol isteni finom datolya terem, amit mi is megkostólhattunk. Annyira összebarátkoztunk a nyelvi akadályok ellenére, hogy hoztak nekünk tradicionális mauritániai ruhákat, amiket megmutattak, hogyan kell viselni, és végül ajándékba nekünk is adták, azt is felajánlották, hogy maradjunk ebédre, és aludjunk náluk, de ezt már nem fogadtuk el. Nagyon megtelt a szívünk szeretettel a sok kedvességtől, amit kaptunk ettől a családtól.
A másik kedves történetünk Abdou-hoz kötődik, aki mauritániai teák társaságában a tábortűz mellett a csillagok alatt mesélt nekünk, hogy hogyan nőtt fel, és töltötte élete nagyrészét nomádként a sivatagban. Elmesélte például, hogy tevekaravánnal járt Timbuktuban, és elmagyarázta, hogyan utaznak és tájékozódnak a karavánok éjszaka a csillagok állásából (napközben túl meleg van). Elmondta, hogy a teljesen nomádok – a lakosság már csak pár százaléka – egyáltalán nem használnak pénzt. Legfőbb feladatuk a tevéik itatása és az ideiglenes táborok megépítése. Főként tevetejet és teát isznak, kuszkuszt esznek, és legnagyobb kihívásuk a zöldségek hiánya és a kórházak távolsága. Abdou fia miatt költözött a városba, aki tanulni szeretett volna, azonban volt felesége nem hagyta el a nomád életet – ő még mindig a sivatagban vándorol az utolsó nomádok egyikeként. Megkérdeztük Abdout, melyik életet szereti jobban. Bár most boldog, mert új felesége és egy kis gyermeke van, jó élete van a szállásból és a sivatagi túrákból származó jövedelméből, valamint büszke a kertjére, ahol végre zöldségeket tud termeszteni, mégis vágyik vissza a sivatagba. 60 éves kora után ismét nomádként szeretné leélni élete hátralévő részét. Abdou évente többször adományokat gyűjt, és meglátogatja a nomád családokat a sivatagban, hogy megkérdezze, mire van szükségük, és alapvető oktatásban részesítse őket, például a korai terhességek kockázatairól.
Harmadik történetünk Nouakchot szenegáli baguett és kávéárusához kötődik. Egy szemétlerakó mellett volt egy kis asztala padokkal, ahol a legfinomabb café toubat (fűszeres szenegáli kávé) árulta egy nő, és főtt tojásos, salátás, sültkrumpli, csípős-ecetes szósszos friss baguettes szendvicset készített, ahová 3-szor is visszamentünk, ő pedig mindig kitörő örömmel fogadott, és újabb specialitásokat készített nekünk (a nem túl megnyerő környezet ellenére az ő reggelijre volt a legjobb, amit Afrikában ettünk).
Mint szép történetek még kiemelhetjük Samba-t, aki Nouakchott-ban volt a szállásadónk, kialaított pár szép “drágább” szobát a házában, és felállított pár sátrat a tetőjén, azoknak, akik olcsóbb megoldást szeretnének. Ezen kívül mindenkit, aki kocsinkon dolgozott egész éjjel, amikor elromlott, és elvittek minket Samba-hoz, aki vacsorával várt minket, hogy mi két napon belül tovább tudjunk indulni az utunkon.
Mauritánia egy rendkívül érdekes ország volt, tele kedves emberrel és teljesen más kultúrával, mint a délebbre található Szub-Szaharai Afrikai országok. Ez volt az az ország Afrikában, ahol a legkevesebb nyugati kényelem volt jelen, de pont ezért tud egy nagyon érdekes és autentikus élményt nyújtani. Ha még egyszer visszamehetnénk szívesen bemennénk mélyebbre a Szaharába megnézni a többi ksour-t, és hátha még az utolsó fennmaradó nomádokkal is találkozhatnánk. Mauritánia segített újraértelmezni, mit jelent a sivatag: nem ürességet, hanem egy másfajta, lassabb életet.
