Because of all the full-page visas, our passport ran out of space! At the Namibia–Botswana border this meant we spent a bit more time while they helped figure out how we could replace it (we brough 2 passports with us, and it’s legal ). On the Namibian side, we also had to ask for an exit stamp in the new passport so that the Botswanan officials could then stamp our entry in it.

On the Botswana side, everyone was very friendly. At the gate, the police officer explained that you can technically drive at 120 km/h throughout the country, but he wouldn’t recommend it because of the donkeys (and, as we later learned, elephants often cross the road too). In the first village we couldn’t buy a SIM card or withdraw cash, but someone reassured us that about 100 kilometers further on there would be a campsite we could just reach before sunset.

Másnap elvezettünk Ghanziig, ahol a botswanai nemzeti parkok irodájába mentünk. Itt nagyon gördülékenyen le tudtuk foglalni a Közép-Kalahári Nemzeti Parkba a belépőnket és a három kempingünket. A Közép-Kalahári (Central Kalahari Game Reserve) 52 000 négyzetkilométerével a második legnagyobb nemzeti park Afrikában. Jelenleg UNESCO Világörökség része a nagyon egyedi biodiverzitásának köszönhetően. Ezen a hatalmas területen élnek sivatagi oroszlánok, leopárdok, barna és foltos hiénák, hiénakutyák, elefántok, gepárdok, rengeteg oryx, eland, kudu, gnú, strucc, zsiráf, gazella és sakál.

A park különlegessége, hogy hatalmas távokat lehet megtenni lenyűgöző, sivatagos–szavannás tájakon keresztül. Van, hogy több tíz kilométeren keresztül semmilyen állatot nem látni – az egész nagyon „remote” (elszigetelt), és itt tényleg megvan a vadon érzése. Nem is nagyon szerveznek ide szafari túrákat; kevesen mennek be, főleg saját kocsival. A park kevesebb mint 5000 Ft-ba, a hivatalos kempingek kb. 1200 forintba kerülnek, cserébe csak tűzrakóhely, „long drop toilet” (földbe ásott pottyantós WC), és néha elkerített rész vödörrel zuhanyzáshoz található rajtuk. Olyan érzés, mintha vadkempingezne az ember a nemzeti park közepén (Botswanában nincsenek kerítések a kempingek körül, az állatok bejárkálhatnak éjszaka). Semmit – beleértve vizet és ételt – nem lehet venni a parkon belül, úgyhogy mindent előre be kell vásárolni.

A hölgy, aki segített lefoglalni a kempingjeinket, megkérdezte, van-e műholdas telefonunk. Amikor nemet válaszoltunk, azt tanácsolta, hogy ha lerobbanunk, ne szálljunk ki a kocsiból, majd előbb-utóbb jön egy másik utazó – nem volt túl megnyugtató.

Bevásároltunk a négy napra, vettünk SIM-kártyát és kerestünk ételt. Egy kis „tuck shop”-ban (így hívják a dél-afrikai országokban a kis bódéboltokat) egy nő hot dogot árult, ami hatalmas volt – és meglepően simán meg tudtuk enni az egészet, olyan éhesek voltunk. Botswana elsőre hasonlított Namíbiára a szupermarketekkel és tuck shopokkal, de közben itt már sokkal jobban éreztük az emberek vendégszeretetét.

Kicsit izgultunk, hiszen az Etosha kiépítettsége után ez ismeretlen terep volt számunkra. Egyből nagyon mély homokon keresztül 3 óra alatt kellett eljutnunk Xade-ig, a nemzeti park bejáratáig, ahol a szúrós, tövises bokrok végigkarcolták Mezit. Ezeken a bokrokon kívül mindenhol csak görögdinnyére emlékeztető növények voltak, amelyek valamilyen tökfélék lehettek – mindenesetre nagyon érdekes látványt nyújtottak.

Beértünk a kapun, ahol megnéztük, hol kéne kempingeznünk – gyönyörű volt, de még WC sem volt, és éppen kb. 100 eland és kudu legelt békésen a helyen. Ez kicsit elbátortalanított minket, ezért megengedték, hogy a kapu mellett, a WC-knél kempingezzünk, ahol egy kocsinyi jófej svájci–ausztrál társaság is volt. Elmesélték, hogy az őrök szerint két oroszlán járkál errefelé, így nagyon örültünk, hogy nem a végtelen antilopcsapat között éjszakázunk, akik remek élelem az oroszlánoknak.

Másnap korán felkeltünk, és elkezdtünk a park népszerűbb részei felé vezetni. Az első, kicsit több mint 60 kilométert majdnem három óra alatt tettük meg, állatokat nem láttunk a sűrű bozót miatt (szegény Mezi nagyon megsínylette), de a jelenlétüket éreztük. Elértünk a Piper Panhoz, ahol találkoztunk egy dél-afrikai párral. Ők nagyon kedvesek voltak, és mondták, hogy ha nem akarunk tovább vezetni, megosztják velünk a kempingjüket. Minden kemping csak egy kocsihoz (vagy társasághoz) tartozik. Vannak helyek, ahol több kemping van egymáshoz viszonylag közel – például itt, a Piper Pannél –, de van, hogy 20–30 kilométerre vannak egymástól.

Vannak, akik élvezik, hogy ennyire egyedül lehetnek, távol másoktól, de a pár ember, akivel mi találkoztunk a parkban, inkább örült, ha végre valakivel összefutott, és szívesen megosztotta a kempinghelyét. Megebédeltünk a Pan mellett, ami lenyűgöző látványt nyújtott mind az állatok, mind a különleges táj miatt.

Mivel még sok időnk volt, elindultunk az aznapi kijelölt kempingünk felé. Rengeteg gyönyörű részen haladtunk át, végtelen számú oryxot, zsiráfot és más antilopokat láttunk (a kuduk különösen lenyűgözőek). Amikor elértük a Phokoja Panhoz közeli kempingünket a bozótban – ami tele volt állatokkal –, nagyon félelmetes lett volna ott aludni, mert nem lehetett volna észrevenni, ha egy ragadozó közeledik. Így továbbvezettünk még 30 kilométert, ahol tudtuk, hogy a svájciaknak volt kijelölt helyük, de ők inkább a Piper Pannél maradtak. Ez már egy sokkal szebb kemping volt fenn a dombtetőn, ahonnan jobban be lehetett látni mindent. Persze így is rettegtünk, és sötétedéskor egyből bebújtunk az ágyunkba.

A nappalok melegek voltak 30 fokkal, viszot nagyon hideg éjszakáink voltak a parkban: 4 fokra is lehűlt az idő. Csak nagyon körbevilágítva mertünk kimenni pisilni, mert tudtuk, hogy a fő szabály az, hogy sötétben ne hagyjuk el a kocsit.

Másnap megnéztük a park összes híresebb helyét: a Passage Valley-t, a Leopard Pant és a Deception Valley-t. Teljesen elvarázsolt minket a Közép-Kalahári (azóta már több mint öt nemzeti parkban jártunk, köztük híresekben is, de továbbra is ez a kedvencünk). Vannak, akik pont a „remote” jellege miatt szeretik, vannak, akik kevésbé, mert nagyobb területen kevesebb állat van, így keresni kell őket. Nekünk pont ez tetszett: igazi kaland volt, nem pedig olyan érzés, mintha egy nagyobb állatkertben lettünk volna.

Az aznapi kempingünket kb. 100 gyöngytyúk foglalta el. Itt kicsit kevésbé féltünk, mert nem messze tőlünk mások is kempingeztek. Azonban egyszer csak 10 óra körül valami felugrott a tetőre, amit többször is hallottunk éjszaka. Reggel kivideóztunk, de nem láttunk semmit, így mertünk csak kimenni. Nem tudjuk, hogy leopárd volt-e (kaparó hangokat hallottunk), vagy csak a gyöngytyúkok másztak fel a tetőre. Mindenesetre a kocsitól kb. 100 méterre leopárdnyomokat találtunk, amelyeket elkezdtünk követni. Három órát kocsikáztunk fel-alá a Deception Valleyben a nyomokat követve. Leopárdot végül nem láttunk, de nagyon izgalmas volt keresni az állatokat.

A parkból kiérve nagy szerencsénk volt: láttunk gepárdokat átfutni előttünk, majd ahogy kikanyarodtunk az aszfaltútra, elefántok is átmentek előttünk. Rakopsban megálltunk ebédelni; egy kifőzdében vékonyra szelt T-bone-t ettünk samp-pal (hagyományos dél-afrikai étel, szárított, őrölt kukoricamagból készült), és tépett marhahúst – mindkettő nagyon finom volt.

A Kalahári, bár meglehetősen félelmetes volt, örök emlék marad.