Február 5-7.: Ahogy jöttünk ki a homokos úton a vadkempinghelyünkről, kezdtük érezni, hogy valami nincs rendben Mezivel (így nevezzük a kocsinkat a rendszámtáblája miatt). Reménykedtünk, hogy elérünk a fővárosig, ami még körülbelül 500 kilométerre volt, de a kocsi egyre jobban rángatott, és kezdett teljesen kifogyni belőle az erő. Az utolsó 25 kilométeren folyamatosan megállva sikerült eljutnunk egy Nouakchottól kb. 165 kilométerre fekvő kisvárosig (Boutlimit), ahol a legnagyobb meglepetésünkre egy pici út széli autószerelő bódéban egyből előszedtek egy tabletet, motordiagnosztikát csináltak, és 15 perc alatt, nagyon olcsón, úgy megoldották a hibát, hogy biztonságosan el tudtunk jutni Nouakchottig. Ott kerestünk egy nagyobb garage-t (autószerelő műhelyt).

Nagy szerencsénk volt, mert ismertünk egy garage-t, ahol egy héttel korábban árajánlatot kértünk az aktuális olajcserénkre, így tudtuk, hová forduljunk. Öt óra körül értünk oda, és este tízig, majd másnap egész nap dolgoztak a problémán – hihetetlenül kedvesen, folyamatosan tájékoztatva minket. Kiderült, hogy a Toyota tényleg nagyon jó választás Afrikában, hiszen mindenhol értenek hozzá, és lényegében bármilyen alkatrészt be tudnak szerezni!

Miközben a kocsinkat javították, körbejártunk Nouakchottot. A városban majdnem 1,5 millióan laknak, de inkább egy nagy falunak érződik. Története is ezt igazolja: 1958-ban választották fővárossá, amikor még csak egy kis kikötőfalu volt, de a szárazságok és a folyamatos elsivatagosodás miatt egyre többen áramlottak ide.

Reggeli után – 3-szor ugyanannál az utcai árus nőnél reggeliztünk, aki isteni finom hagymás-salátás-tojásos szendvicseket csinál- először a halpiacra és a halászkikötőbe szerettünk volna elmenni, ami kb. 10 kilométerre volt a szállásunktól. Mivel Samba, a szállásadónk – aki egyébként nagyon jó házigazda – éppen nem válaszolt WhatsAppon, úgy döntöttünk, hogy egyedül vágunk neki, bár semmit nem tudtunk a mauritániai tömegközlekedésről, hiszen eddig autóval mentünk mindenhová. Nouakchottban főként iránytaxik és iránytuktukok közlekednek (láttunk néhány buszt is, de az iránytaxik népszerűbbek). Ezek két megálló között járnak, és folyamatosan veszik fel az utasokat fix díjért. A taxik régi, ötszemélyes Mercedesek, de itt hét embert szállítanak.

Fogalmunk sem volt, hogy melyik állomásról melyik állomásra kell mennünk, és mivel a franciánk is nagyon alap, majdnem három órába telt lejutni a kikötőbe. Először ugyanis elvittek minket a belvárosban egy halpiacra, ahol sokat sétáltunk, beszélgettünk, és végül találtunk valakit, aki tudott angolul. Csak bámultuk a nyüzsgő piacokat, mielőtt végre elértünk a halászkikötőbe. Ott lenyűgöző látványt nyújtottak a színesre festett pirogok és a hajók, amelyeket tizen-huszan húztak ki a partra. A frissen fogott halat egyből a piacnak vagy kisebb árusoknak adták el.

A városba visszaérve még meglátogattuk a múzeumot, nagybevásárlást tartottunk (felpakoltunk tésztával és paradicsomkonzervekkel a vadkempingezéshez), vacsorára pedig faszénen grillezett halat és isteni finom kecskenyársat ettünk. Mire hazaértünk, már meg is hozták Mezit lemosva, kitakarítva, készen a következő kalandra.