Február 15–17.: Varela után Cachungóba vezettünk. Az előzetes terv az volt, hogy egy 200 kilométerre lévő, Cacheu nevű kis történelmi városig autózunk, ahol vadkempingezünk, majd másnap tovább indulunk, hogy jobban felfedezzük az országot. Hamar rájöttünk azonban, hogy Bissau-Guineában rendkívül lassú a közlekedés: reggel 10-től este 6-ig mindössze a 177 kilométerre található Cachungóig jutottunk, mivel az egész országban átlagosan csak 25 km/órás sebességgel lehetett haladni. Napokig nem kapcsoltunk harmadik sebességfokozatba sem, annyira mély kátyúk borították az utakat.

Végül nagyon örültünk, hogy Cachungóban kötöttünk ki, mert megszerettük a kisvárost és a szállásunkat. Egy nagyon szép (de számunkra túl drága) szállásnak fizettünk egy keveset (kb. 10 Euró kettőnknek és az autónak), hogy az udvarukon, a fák alatt aludhassunk a kocsiban, és használhassuk a mosdójukat. A szállás a folyóparton feküdt (Cachungo és Bissau-Guinea szinte teljes egésze egy delta, tele csatornákkal és mangroveerdőkkel), és a szállásadóknak voltak kajakjaik, amelyeket napközben használhattunk. Érdekes volt látni, hogy amikor este odaértünk, a folyó teljesen leapadt, másnap dél körül viszont feltelt vízzel, és a szállásunk széléig ért, így egyfajta stranddá alakítottá át a dagály.

Napközben a mangroveerdők csatornáin eveztünk, és néztük hogyan élnek a helyiek a folyón és annak környékén – gyerekek és felnőttek fürödtek, és a piacon is csónakokkal közlekedtek. Délután elautóztunk Cacheuba, ahol eredetileg aludni szerettünk volna.

Cacheu egy kis kikötőváros, ahol egy apró erőd és egy múzeum található. A város a Felső-Guineai régió egyik rabszolgakereskedelmi központja volt. Kinyittattuk a múzeumot, és bár sajnos minden portugálul volt, így kevés információhoz jutottunk, betekintést nyerhettünk az emberiség egyik legkegyetlenebb és legszomorúbb történelmébe, a rabszolgakereskedelembe.

Az egyik legnagyobb kihívás ezen a vidéken az étkezés volt. Első este már 6-kor éhesek voltunk, mivel nem ebédeltünk (mert reggel jól belaktunk a helyi reggeliből, futiból), viszont egyáltalán nem találtunk nyitva semmit. Egy kocsmában azt mondták, hogy 8 óra körül jöjjünk vissza. Addig a körforgalomban kialakított téren üldögéltünk, amikor észrevettük, hogy az egész város egy irányba kezdett sietni. Megkérdeztük, mi történik, és kiderült, hogy focimeccs lesz.

Délután már néztünk egy iskoláscsapatokból álló meccset, de kíváncsiak voltunk, milyen egy profi mérkőzés a stadionban. Cachungo és a régió egy másik nagyobb településének csapata játszott egymás ellen egy hatalmas, kivilágított stadionban, ahol az egész város megengedhette magának a belépőjegyet. Bár főként csak állóhelyek voltak, így kevésbé láttuk a meccset, tetszett, hogy minden korosztály jelen volt. A szurkolók között akadt néhány szenvedélyes drukker, de alapvetően közösségi eseményként tekintettek rá, és sokan inkább beszélgetni, szórakozni mentek ki. A meccs után, este 9 körül végül ettünk egy jól bevált grillezett halat, amit mindig nagyon finoman készítenek: faszénen sütve, itt fokhagymás-citromos szószos salátával.

Másnap, amikor Cacheuba mentünk, ismét elkövettük azt a hibát, hogy nem ebédeltünk. (Napközben nagyon meleg van, és a reggelik bőségesek – a szállásunkon helyi mézet, mangó- és egyéb lekvárokat, valamint friss gyümölcsleveket kaptunk.) Így ismét 5–6 óra körül kezdtünk vacsorát keresni, de Cacheuban és visszatérve Cachungóba sem találtunk semmit. Egy helyi srác végigjárta velünk a kifőzdéket, de ebben az idősávban esélytelen volt ételt találni. Néhány nyugat-afrikai országban, például Mauritániában, már megszoktuk, hogy mivel kevés helyen van hűtő, csak ebéd- és vacsoraidőben lehet enni, vagy 2-3 órával előre kell rendelni az alapanyagok beszerzése miatt. A kifőzdékben bőven 500 forint alatt lehetett enni egy laktató, főként halas-rizses ételt, míg ha este kocsmákban vagy szállásokon szerettünk volna enni (pl. grill halat vagy csirkét), az inkább 3–5000 forintba került.

Cachungo után Bissau-Guinea fővárosába, Bissau-ba vezetett az utunk, hogy segítséget kérjünk a guineai vízumunk ügyében a nagykövetségtől. A vízumra már egy hónapja vártunk, mivel Magyarországon nincs guineai nagykövetség, így nem tudtuk kideríteni, hogy melyik európai nagykövetségen áll az ügyintézés. A nagykövet végül több követséget is felhívott, és Madridban megtalálták az anyagainkat – egy óra alatt meg is kaptuk a vízumot. Óriási megkönnyebbülés volt, mert attól tartottunk, hogy emiatt nem tudjuk végigcsinálni az utunkat. A követség előtt nagy meglepetésünkre magyarokkal is találkoztunk (ami azért is különleges, mert Nyugat-Afrika 10 országában összesen kb. 20 turistával találkoztunk, Bissau-Guineában pedig egyetlen eggyel rajtuk kívül). Egyébként a guineai nagykövet is azért segített ilyen készségesen, mert a legjobb barátja magyar származású, aki már 20 éve gyerekkora óta Bissau-ban él.

Bissau egyébként egy nagyon kicsi főváros, mindössze 400 000 lakossal, és inkább egy nagy falunak érződik. Nem időztünk sokat, amikor megkaptuk a vízumunkat, továbbindultunk Bafatába, az ország második legnagyobb városába, ahol mindössze 20 000-en laknak. A városnak két része van, az egyik az új rész, ahol este van élet, ahol a piac található és ahol az emberek söröznek a főtéren, a másik része pedig a folyópart mellett található régi portugál rész templomokkal.

Bissau-Guinea összességében egy kicsi, kevéssé látogatott, de gyönyörű ország, kedves, bár néha zárkózott emberekkel (főként nyelvi akadályok miatt). Legszebb részein, például a Bijagós-szigeteken, nem is jártunk – oda vagy egy napra, vagy egy hétre érdemes menni, mert így közlekednek a kompok. De ha lesz rá lehetőségünk, egyszer még biztosan visszatérünk.