November 14-15.: Következő megállónk a Kidepo Valley Nemzeti Park volt. A park a Morungole-hegy lábánál fekszik, gyönyörű, végtelen szavannás tájjal, amely egészen Dél-Szudánig nyúlik. Amikor hét évvel ezelőtt jártam itt, az esős évszak elején érkeztünk: mindent sárgás fű borított, a háttérben magasodó hegyekkel és sziklákkal a táj teljesen olyan volt, mintha az Oroszlánkirály díszletei között lennénk. Most az esős évszak végén látogattunk el ide, így minden zöldbe borult, és egy teljesen más arcát mutatta a park.

Az időzítésnek egy másik nagy előnye is volt: szinte minden út járható volt Karamojában és a Nemzeti Parkban is. Hét éve többször beragadtunk, amikor egy-egy nagyobb eső hirtelen lezúdult, most viszont szinte akadálytalanul tudtunk közlekedni.

A park a Kidepo és a Naurus folyók völgyében terül el. Bár hatalmas területű, a látogatók főként a Naurus folyó környékét járják be; a Kidepo folyóig közel egy nap lenne eljutni, ráadásul a dél-szudáni határ is túl közel van. Mivel a víz ezekben a völgyekben koncentrálódik, már a parkba való belépéskor elképesztő mennyiségű állat fogadott minket – ennyit egy helyen még soha nem láttunk.

A parkban 10–15 ezer kafferbivaly él, ami különösen meglepő, hiszen máshol – a Big Five egyik tagjaként – gyakran keresni kell őket, itt viszont úgy viselkednek, mint máshol a gazellák vagy impalák: mindenfelé ott vannak. A probléma csak az, hogy míg az antilopok ártalmatlanok, a bivalyok kifejezetten veszélyes állatok, így eléggé izgultunk, amikor egy-egy csorda között kellett áthaladnunk. Később megtudtuk, hogy nem a csordák a legveszélyesebbek, hanem a magányos, kitaszított hímek – szerencsére ők többnyire a sárban dagonyázással voltak elfoglalva.

A Kidepóban teljesen más antilopfajok élnek, mint amiket eddig megszoktunk. A legelterjedtebb a Jackson-féle hartebeest, amelyet korábban még soha nem láttunk. Különösen vicces látványt nyújtanak, amikor felmásznak a dombok tetejére, hogy onnan figyelmeztessék a többieket a közeledő ragadozókra. Hasonló megjelenésű, kissé barnásabb árnyalatú faj a topi. Végre sikerült nagyon apró termetű antilopokat is látnunk, főként oribiket (jellegzetes kis fekete pöttyel az arcukon), de lehet, hogy klipspringereket és dik-dikeket is. A személyes kedvenceim, a mocsári antilopok is nagy számban élnek itt, többféle nádiantilop (reedbuck) fajjal együtt, és rengeteg elandot is láttunk – ők a legnagyobb antilopfaj, akár 5–600 kilósak is lehetnek.

Ragadozóból viszonylag kevés van a parkban. Most nem volt szerencsénk, pedig az oroszlános és leopárdos sziklák környékét sokszor körbejártuk. Hét éve viszont még oroszlánkölyköket is láttam itt. A parkban él néhány gepárd, valamint több sakál- és rókafaj is.

Zebrákból és zsiráfokból bőven akadt, egy strucc is idetévedt a Kidepo folyó völgyéből. Elefántokat most nem láttunk, mivel a park nincs bekerítve, így inkább Karamoja végtelen szavannáin kerestek táplálékot – a helyi farmerek legnagyobb bosszúságára, akiknek éjszakánként lelegelik a termést. Mi is láttunk friss elefántnyomokat a parkon kívül. A híres Patas majmokkal is találkoztunk, akik a világ leggyorsabb majmai, akár 55 km/h-ás sebességgel is képesek futni a földön.

A Kidepo Valley Nemzeti Park azért is különleges, mert mintegy 300 vadőr dolgozik itt, főként a dél-szudáni orvvadászok miatt. Közülük húszat vezetővé is kiképeztek: 25 USD-ért körülbelül három órára fel lehet bérelni őket. Segítenek eligazodni, megmutatják, merre érdemes menni – mi magunktól nem mertünk volna letérni a kisebb ösvényekre –, és közben folyamatosan mesélnek az állatokról és a park működéséről. A mi vezetőnk Jennifer volt, aki elképesztő tudással rendelkezett, gyönyörű helyekre vitt minket, és nem mellesleg rendkívül kedves, pozitív személyiség volt.

Egy másik nagyszerű újítás a kijelölt vadkempingek rendszere. Vadőrök társaságában lehet kempingezni, fejenként 10 USD-ért. Két ilyen hely van: az egyikbe csak a kilátás miatt látogattunk el, itt találkoztunk Daniell-lel, és közösen fedeztünk fel egy leopárdteknőst. A másik, egy hegytetőn fekvő kempingben aludtunk gyönyörű kilátással, ahol Richard mesélt nekünk éjszaka a tábortűz mellett az életéről és arról, mit tanult az állatokról 25 éves pályafutása során.

Mindenki kivétel nélkül kedves és elképesztően felkészült volt. A Kidepóban töltött majdnem három nap nemcsak szakmailag és természeti szempontból volt különleges, hanem emberileg is sokat adott. Talán az utolsó afrikai nemzeti parkunk volt ezen az úton – és könnyen lehet, hogy az egyik legszebb és legemlékezetesebb mind közül.