Február 23-28.: Másnapra a tervünk az volt, hogy ellátogassunk a szigetekre. Nem akartunk bevezetni a városba, helyette inkább tuktukoztunk (Ádámnak ez volt az első tuktuk útja, és nagyon élvezte) és motoroztunk (ezt kevésbé élvezte, mert hárman ültünk egy motoron, és zavarta, hogy nem ő irányított). A tuktukok itt iránytuktukok, vagyis fix áron két hely között közlekednek, 5 fő + a sofőr fér el bennük. A belváros szélétől pedig motortaxival lehet eljutni a kikötőig.

A helyi kikötő nagyon intenzív hely, hiszen ez a halászkikötő is, így először a hal- és más árusokon kell az embernek átverekednie magát. A hajók akkor indulnak a szigetekre, ha megtelnek, és az áruk attól függ, mennyire ügyesen alkudunk. Mi itt sajnos a nyelvi akadályok miatt belefutottunk egy félreértésbe. Egy félig telt hajónál megkérdeztük, hogy mennyiért visznek el minket a távolabbi szigetre (Îles de Los), és angolul azt a választ kaptuk, hogy 25 000 (ami kicsit kevesebb, mint 3 eurónak felel meg). Mi erre igent mondtunk, és a hajó elindult, de kiderült, hogy valójában 250 000-t (tehát 30 eurót) ajánlottak nekünk, amivel lényegében velünk akarták kifizettetni a hajó fennmaradó üléseit cserébe azért, hogy azonnal elinduljunk (sok nyugati utazó ki szokta ezt inkább fizetni, mint hogy várjanak).

A szigeten jöttünk rá erre a félreértésre, amikor a kapitány értetlenül nézett ránk, miközben 25 000 guineai frankot nyújtottunk neki. Végül egy köztes megoldásban egyeztünk meg, mert sajnáltuk a kapitányt, aki bérli a hajóját, és valószínűleg aznap nem jött volna ki a pénzéből. Megegyeztünk, hogy ugyanabból az összegből vissza is visznek minket Conakryba.

Nekünk viszont sajnos ugrott a tervünk, hogy még egy szigetet megnézzünk, ezért elindultunk felfedezni ezt a pici szigetet. Eleinte nem tetszett túlságosan, mert kiderült, hogy ez a “luxus” sziget, ahova a helyi gazdagok járnak piknikezni, mert itt már szép és nem annyira szennyezett a víz, mint a kikötőhöz közeli partokon. Azonban mi nem szerettünk volna a hajós társaságunk közelébe lenni, mert egyáltalán nem akartak nekünk segíteni, valószínüleg ők voltak azok, akik meggyőzték a kapitányt, hogy fizettesse ki velünk a hajó fennmaradó részét is. Vannak utazás közben nehezebb napok, amikor az ember kicsit elcsügged, így rossz szájízzel kezdtünk sétálni, hogy felfedezzük a sziget többi részét. Azonban nagyon hamar visszatért a jókedvünk a sok kedves embertől, akikkel találkoztunk.

Először egy kis kávézóba tértünk be, ettünk egy omlettes szendvicset, majd összebarátkoztunk az ott dolgozókkal. Ezután elsétáltunk a faluba, ahol a halászkikötőnél ittunk egy nagyon olcsó sört a helyiekkel, majd továbbindultunk megmászni a kilátópontot. Lefelé ismét a kocsmában kötöttünk ki, ahol megismerkedtünk egy nagyon érdekes idősebb férfival, aki elmesélte kalandos életét – hogy melyik nyugat-afrikai országba hogyan került és mit dolgozott. Jelenleg túrákat vezet, és van egy kis strandja az ország északi régiójában. Végül a hajókikötőbe visszaérve maradt még fél óránk, és a délelőtti kávézós fiú társaságához csatlakoztunk, ahol megismerkedtünk a helyi rasztákkal.

Csütörtökön jött a hír, hogy megkaphatjuk a DRC-vízumot, ha előbb elmegyünk a Kongói Köztársaság vízumáért is. Ezt szerettük volna elkerülni, mert itt majdnem tízszer annyiba került, mint Kamerunban, de nem volt más választásunk, mivel beszámolók alapján DRC-vízumot csak Conakryban lehetett kapni. A városba bevezetés és visszavezetés egy egész napot vett igénybe. A DRC-vízumunk ügyintézője azonban felajánlotta, hogy mivel közel lakik hozzánk, így este találkozhatunk a negyedünkbe, és másnap beviszi az útleveleinket, így nekünk már csak azért kellett bemenni a városba mégegyszer, hogy felvegyük a kész vízumot. Péntek kora délután végre elindultunk következő állomásunkra, Sierra Leonéba.

Utólag olvastunk utána, hogy Guinea még kevésbé túrista ország, mint Bissau Guinea, tavalyi információk alapján a világ 10 legkevésbé látogatott országainak egyike. Ebből is fakad, hogy néha elképesztően nehéz utazni, mivel nincs semmilyen infrastruktúra (találkoztunk egy hátizsákos utazóval, aki megerősítette, hogy tömegközlekedve pedig még nehezebb), de ez emberek kárpótolnak mindenért (még úgy is, hogy sokszor egyáltalán nem beszélünk közös nyelvet). Esztinek Guinea lett az egyik kedvenc országa, és minden más utazói beszámolóval ellentétben Conackry a kedvenc afrikai fővárosa.