Március 5–7.: Tiwai-szigettől már csak egy óra volt elérni a libériai határt. Libéria különleges afrikai állam: 1847-ben alapították felszabadított afroamerikai rabszolgák, és Afrika egyik legrégebbi köztársasága. Libéria zászlaja az amerikaiéra hasonlít, fővárosa Monrovia pedig James Monroe amerikai elnökről kapta a nevét. Történelmét hosszú ideig az Amerikából visszatért telepesek uralma, majd az 1989–2003 közötti pusztító polgárháborúk határozták meg, aminek oka a mély társadalmi és politikai megosztottság volt az amerikai–libériai elit és az őslakos (pl. kpellék, bassák, grebók) többség között, amit évtizedeken át tartó kirekesztés és egyenlőtlenség súlyosbított. A hivatalos nyelv az angol, de a mindennapokban számos helyi nyelvet beszélnek, nekünk nagy kihívás volt megérteni a helyiek angolját (és nekik is a miénket).

Egy nagyon gyors és kedves határátlépés után Robertsport felé vettük az irányt. Robertsport egy kis város a tengerparton, amely a szörfklubjáról lett híres. A szörfklub létrehozott egy közösségi teret, ahol lehet enni-inni, valamint egy kempinghelyet a tengerparton: platformokat helyeztek el sátorhelyeknek, vagy 5 euróért a parton, az autóban is lehet kempingezni, vizesblokk-hozzáféréssel.

Az első nap sétálgattunk, felfedeztük a környéket, vacsorára nagyon finom babragut és csirkét kaptunk, és ittunk egy (óriási) sört a helyi kocsmában. A sörök három méretben léteznek, a 0,75 literes a legnagyobb (ez ár-érték arányban a legjobb).

Másnap nagyon nehezen keltünk fel, mert egyrészt nagyon meleg volt éjszaka az autóban alváshoz, másrészt elkapott minket valamilyen megfázásos vírus. Összeszedtük magunkat, és először a faluba sétáltunk be, hogy feltöltsük a SIM-kártyánkat, és vegyünk egy kis rágcsálnivalót. Négy kutya a strandról velünk tartott – ami itt nagy kihívást jelentett, mert a falu összes kutyája megugatott minket az idegen kutyák miatt. Visszafelé kicsit magunkhoz tértünk, és eldöntöttük, hogy elsétálunk egy kb. másfél órányira található hajóroncshoz. Az út a tengerparton és néha a dzsungelen keresztül vezetett; a tengerpart teljesen érintetlen volt – talán itt volt a legszebb, amit utunk során láttunk. A roncsnál megpróbáltunk fürdeni, de hatalmasak voltak a hullámok, és a part tele volt kisodródott medúzákkal (Ádámot majdnem fenéken csípte egy hatalmas). A 40 fokban való sétálás közben eléggé elfáradtunk, ezért a két legkitartóbb kutyánk társaságában – akik végig mutatták nekünk az utat – elaludtunk a hajóroncs árnyékában.

Ezután visszasétáltunk, és vacsora előtt még játszottunk a gyerekekkel, akik teljesen hozzánk és a függőágyunkhoz szoktak (Esztit sokszor követte egy kislány, bármerre is ment). A kedvenc játékuk az volt, hogy mind belefeküdtek a függőágyba, majd egyesével ki kellett őket „reptetni”.

A közösségi térben főként fiatalabbak ültek, akik tévéztek és Playstationöztek. A játékhoz a felnőttek is csatlakoztak, sokan pedig csak iszogatni jártak oda. Láttuk, hogy mindenki kis zöld üvegekből iszik valamit, és mi is kíváncsiak lettünk, ezért kipróbáltuk. Alkohol, különböző fűszernövények és tigrisdió keveréke volt különböző alkoholtartalommal – nekünk a gyengébbiket ajánlották sprite-tal. Volt egy nagyon szép, üveges sörnek kinéző ital is– ebből is kértünk egyet. Kiderült, hogy a színes, virágos üveg nem sört, hanem egy pár százalékos, bekevert, fűszeres-alkoholos italt rejt, aminek hasonló íze volt, mint az előző keverékünknek.

Este még beszélgettünk a szörfklub vezetőjével, aki elmondta, hogy most nincs szörfszezon – az majd májusban lesz, amikor minden gyerek szörfözik, és szörfversenyeket is szoktak rendezni. Elmondta azt is, hogy azért ilyen szép tiszta a part, mert kéthetente vasárnaponként a szörfklub végigmegy a parton, és felszedik az összes szemetet. Ezzel szeretnének példát mutatni más nyugat-afrikai országoknak, ahol bár gyönyörű tengerpartok vannak, sokszor nagy probléma a fekete műanyag zacskók (mindig mindent becsomagolnak a kisboltokban), valamint az átlátszó műanyag vizes zacskók (ezek a legolcsóbb vízvételi lehetőségek: 3–5 dl-es szűrt víz, amit 10–20 forintért, vagy étkezéskor gyakran ingyen is adnak.).

Harmadnap reggel elköszöntünk minden gyerek- és kutyabarátunktól, és útnak indultunk Monroviába, Libéria fővárosába. A szörfklub szakácsa megkért minket, hogy vigyük el őt is, mert csak ott tudja megtölteni a gázpalackját. Mi nagyon örültünk, hogy velünk jött, mert bár a kommunikáció nehézkes volt (Libériában is helyi nyelvvel kevert angolt beszélnek, így sokszor szinte semmit sem értünk), összekötöttük a telefonját az autóval, így három órán keresztül libériai zenéket hallgattunk.

Monroviába érve tankolni, pénzt felvenni és kicsit körbenézni szerettünk volna. Nagyon meglepődtünk, mert ami a térkép alapján belvárosnak tűnt, az valójában egy hatalmas piac volt – egyáltalán nem hasonlított egy nagyvárosra. Sétálgattunk egy kicsit, majd elindultunk, hogy elérjünk egy Elefántcsontpart melletti határvárosba. Egy idő után rájöttünk, hogy ez lehetetlen lesz: teljesen bedugult a város, és bár átmentünk egy részen, ahol nagyobb házak voltak, a piac kilométereken át folytatódott. Végül egy, Monroviától kb. 30 kilométerre lévő kisváros lett a cél, ahol olvastuk, hogy van egy szállás – sajnos elég drága. Megpróbáltunk alkudni, és a főnök nagyon kedves volt, engedett az árból, így majdnem féláron megszállhattunk. Libéria szállás szempontból elképesztően drága: 50 dollárt kérnek egy szállásért, ami a Libériát követő országokban legfeljebb 10 euróba kerülne. Robertsportban is ugyanez volt a helyzet: bár voltak szállások, rajtunk kívül csak négy utazóval találkoztunk három nap alatt, mégis egy nagyon egyszerű bungalót 200 dollárért próbáltak kiadni, ezért minden teljesen üresen állt.

Amikor megérkeztünk Kakatába, már nagyon éhesek voltunk, ezért besétáltunk a faluba, hogy vacsorát keressünk. Már nagyon sötét volt, de találtunk egy “étterem” feliratot a teljes sötétben. Kicsit szkeptikusan megkérdeztük, van-e még vacsora – és igen volt! Utunk addigi egyik legfinomabb vacsoráját kaptuk: csípős hallevest egy szép nagy makrélával és marhabőrrel (ami meglepően finom volt). Utólag tudtuk meg, hogy ennek az ételnek a neve “pepper soup”, és ez az egyik legnépszerűbb étel Libériában. Másnap is, amikor a határ felé tartottunk, találtunk egy kis éttermet, ahol ugyanúgy csak “pepper soup” volt, de mint kiderült, sokszor nem halas, hanem pacalos változatot adnak – ezt mi már kevésbé élveztük (de aki szereti a pacalt, annak mindig jó választás Libériában egy csípős, tartalmas leves).

Libériában sajnos csak három napot tudtunk eltölteni, de egy nagyon érdekes országnak tartjuk. Az ország turizmusa gyakorlatilag a nullával egyenlő (még akik átszelik egész Afrikát, ők sem mindig jönnek be, mert nem esik útba, és drága a vízum), de itt találtuk meg Nyugat-Afrika egyik legszebb tengerpartját, gyönyörű dzsungeles utakat, valamint kedves és vicces embereket. Ha még maradhattunk volna, akkor mindenképpen megmásztuk volna Libéria legmagasabb hegyét a Mount Nimbát és eltöltöttünk volna 1 éjszakát kempingezve a Kék tó melletti újonnan épült lodge-ban.