Március 15.: Busua után a Kakum Nemzeti Parkba indultunk éjszakázni, egy gyors és nagyon finom ebéd után még előtte még megálltunk Cape Coastnál. Cape Coast egy tengerparti város Ghána déli részén az UNESCO Világörögség részét képező Cape Coast Kastély található itt.

Befizettünk egy vezetett túrára, ami rendkívül meghatározó élménynek bizonyult. A vezetőnk azzal kezdte, hogy üdvözöl minket Cape Coast Várbörtönében, ahol az emberiség egyik legszörnyűbb bűntettéhez, a rabszolgasághoz járultak hozzá.

Ghána partvidékét korábban „Gold Coast”-nak nevezték, és körülbelül 40 olyan erőd található itt, amely a transzatlanti rabszolgakereskedelem központjaként szolgált. Ezek közül a leghíresebb a Cape Coast Kastély, amelyet eredetileg a svéd kereskedők építettek a 17. században, majd holland, végül brit kézbe került. A kastély egyszerre szolgált katonai erődítményként, kereskedelmi központként és rabszolgatárolóként.

A hivatalos becslések szerint a transzatlanti rabszolga-kereskedelem során körülbelül 15 millió embert hurcoltak el Nyugat-Afrikából az amerikai kontinensre – közülük a legtöbbet Brazíliába. Idegenvezetőnk azonban megjegyezte, hogy a „transzatlanti” kifejezés félrevezető, hiszen nem maga az Atlanti-óceán volt a felelős, hanem különböző európai nemzetek. Szerinte pontosabb megnevezés lenne az „európai rabszolga-kereskedelem”. Hozzátette azt is, hogy az áldozatok valós száma akár négyszer magasabb is lehetett – akár 60 millió fő is.

Rabszolgává kétféleképpen válhatott valaki: vagy közvetlenül az európaiak (Ghánában főként a britek) fogták el őket – elrabolták őket földjeikről, vagy megtévesztéssel csalták az erődbe a jobb élet reményében –, vagy a helyi törzsi háborúkban elfogott embereket adták el a győztes törzsek vezetői, Ghánában elsősorban az Asante és a Fante népcsoportok.

A túra legmegrázóbb része az volt, amikor bemehettünk a föld alatti börtöncellákba. Egyes helyiségekben akár 300 embert is összezsúfoltak, hónapokon keresztül. Ételt egy szűk nyíláson keresztül kaptak, egyébként a saját vizeletükben, ürülékükben és vérükben kellett élniük, a nőket rendszeresen megerőszakolták a katonák (akik sokszor elitéltek voltak Angliában és börtönőrként kaptak új életet Ghánában). Sokan már az idevezető hosszú, kimerítő úton, vagy ezekben az embertelen körülmények között haltak meg. Akik túlélték, azokra egy még hosszabb és veszélyesebb tengeri utazás várt – sokakat ez a szakasz sem kímélt meg – így jöhet össze a 15 millió megérkezett rabszolgán felül a 60 milliós szám, ha beleszámítjuk az Amerikába vezető út áldozatait is.

A legmegdöbbentőbb rész az volt, hogy a kastély templomát közvetlenül a legnagyobb börtöncella fölé építették. Míg az európai rabszolgakereskedők fenn imádkoztak, a föld alatt emberek szenvedtek a lehető legembertelenebb körülmények között. Ez a kontraszt mindannyiunkban mély nyomot hagyott.

A túravezetőnk ajánlott egy nagyon érdekes ghánai-amerikai regényt is, amely két ghánai testvér sorsát követi generációkon keresztül: egyiküket rabszolgaként Amerikába vitték, míg másikukat feleségül adták egy brit kereskedőhöz. A könyv címe: Yaa Gyasi – Homegoing (magyarul: Hazatérés), és megrendítő betekintést ad a rabszolgaság következményeibe.

A túra végén áthaladtunk azon az ajtón, ahonnan a rabszolgahajók elindultak. Ezt „Door of No Return” – azaz a „Vissza nem térés ajtaja” néven emlegették, mivel aki ezen átment, többé sosem tért vissza hazájába. Az utóbbi években azonban egy új felirat került a kikötő felőli oldalra: „Door of Return” – a „Visszatérés ajtaja” –, tiszteletadásként azoknak az afroamerikaiaknak, akik őseik földjére térnek vissza, akár csak egy látogatás erejéig. Talán ezért történt, hogy amikor a túravezető megemlítette, hogy a legtöbb rabszolgát Brazíliába vitték, leszakadt a nyakamban lévő sárga kristály, amit tavaly tavasszal vettem Brazíliában. Ghánában még hisznek abban, hogy az őseik szellemei velünk élnek, úgy éreztem, talán valaki „haza szeretett volna térni”, így ott hagytam a kastélyban.