Március 20-22.: Agbodrafo után lassan elindultunk Észak felé. A táj egyre dimbes-dombosabbá és zöldebbé vált. Útközben az egyik faluban nagy tömeget láttunk – kiderült, hogy heti piacnap van. Körbenéztünk a piacon, ahol keveredtek a hagyományos áruk (például gyógynövények a hagyományos orvosláshoz) a modern kínai termékekkel és a használt holmikkal. Utóbbiak között igazi kincsekre lehetett bukkanni: például alig használt, márkás futócipőkre és túrabakancsokra.

A piacozás után sokan kis sátrak alatt ültek, és szárított tökből készült poharakból tchoukoutou-t ittak – ez egy fermentált köles- (vagy esetleg cirok-) ital, néhány százalékos alkoholtartalommal. Később egy utcai árusnál is találtunk egy jéghideg kólának tűnő, kecsegtető italt, amivel a helyiek megkínáltak minket. Nem tudtuk, hogy ez ugyanaz volt-e, mint a tradicionális tchoukoutou, mert ez sötétebbnek tűnt – mindenesetre ennek is érdekes, fermentált íze volt.

Ami még különleges élmény volt: lehetett házi sajtot is kapni (eddig Afrikában még nem ettünk sajtot). Kicsit az indiai paneerre vagy a görög halloumira emlékeztetett. Snackként csípős szósszal tálalták – nagyon ízlett!

Kpaliméban egy olcsó szállást találtunk – végre Togo volt az első olyan ország, ahol jó ár-érték arányban voltak a szállások: 3000 forintért tiszta, ventilátoros, folyóvizes szobánk volt, ami az eddigi országokban sokkal drágább lett volna.

Vacsorára megtaláltuk a város legnépszerűbb kifőzdéjét: hosszú sorok álltak a nagy kondérok előtt, amelyekből nénik árulták a különféle húsos vagy halas szószokat – mindegyiken rengeteg csilipaprikával. Köretként rizst vagy fufut lehetett kérni (a fufu jamgyökérből készült, gombóc formájú köret, amelyet egy hatalmas mozsárban kell hosszan és erőteljesen döngölni – igazi fizikai munka).

Ezután még sétáltunk egy kicsit a városban. Én megjavíttattam a cipőmet, aminek leszakadt a talpa, és ismét megdöbbentünk a helyiek becsületességén: két cipő teljes ragasztásáért mindössze 120 forintot kértek.

Másnap először praktikus dolgokat intéztünk: beszereztünk SIM-kártyát, pénzt váltottunk és keresztül-kasul próbáltunk mosodát találni. Az iOverlanderen találtunk is egyet, de mire a helyiek útba igazítottak minket, egy udvarba kerültünk, ahol kb. fél-egy órát kellett várnunk. Ez azért volt különleges élmény, mert közben a szomszédok kertjében üldögéltünk – őket ez egyáltalán nem lepte meg.

Ezután elindultunk a várost körülvevő hegyekbe, gyönyörű szerpentineken keresztül. Sok kilátópont és vízesés van a környéken – mi kiválasztottunk egyet, és odakocsikáztunk. A vízeséshez egy kicsit több mint félórás túra vezetett egy falun keresztül. A séta meglepően megerőltető volt a hőségben. A vízesés gyönyörű volt, bár látszott, hogy még nem érkezett meg az igazi esős évszak – a vízhozam viszonylag alacsony volt.

Bár nem esős évszakban voltunk, egyik este azért mi is kifogtunk egy hatalmas vihart – nagyon félelmetes volt bent a szobánkban. Átmentem az Annához megnézni, hogy minden rendben van-e vele, közben Ádámot véletlenül bezártam a szobánkba, majd magunkat is bezártuk Anna szobájába mert kinn hagytam a zárban a kulcsot. Végül az esőben kiabálva hívtuk a tulajt, hogy engedjen ki minket – aki nyilván először megijedt, hogy mi történhetett velünk, majd csak nevetett és megkönnyebbült.

Másnap szerettünk volna időben elindulni, de vártuk, hogy megszáradjon a kimosott ruhánk. Addig Ádám talált egy kis szervizt, ahol kicserélték a gázolajszűrőnket, és ha már ott voltunk, megkérdezte, meg tudják-e hegeszteni a csomagtartónkat, ami indulás óta majdnem leesett. Talált is egy fiatal srácot, aki több órás munkával, mindössze 4000 forintért kívül-belül meghegesztette.

Így kicsit megcsúsztunk, de úgy döntöttünk, még belefér, hogy felmenjünk a környék leghíresebb kilátópontjára – főként, mert egy rendőr is csak azért állított meg minket, hogy mutassa, szerinte jobbra kellene fordulnunk a kilátó felé. Fent gyönyörű panoráma és egy szállás várt minket, ahol akár sátrazni is lehetett volna. Mi azonban továbbindultunk, és Atakpaméban éjszakáztunk, félúton Togo északi része felé.

Togo lenyűgözött minket természeti szépségével. Guinea mellett ez volt eddig a legszebb ország, ahol jártunk. Ami még nagyon pozitív élmény volt: az emberek közvetlensége. Bár Togo is francia nyelvű ország, sokan próbáltak velünk angolul beszélni – vagy ha nem, akkor kézzel-lábbal, lelkesen mutogattak mindent (Sajnos néhány korábbi országban azt tapasztaltuk, hasonlóan például Párizzsal, hogy néha ellenszenvet váltott ki, ha nem beszéltünk franciául, itt ezt nem éreztük soha).