Február 28-Március 4.: Öt napot töltöttünk Conakryban a vízumok miatt, ami sokkal több volt, mint amit eredetileg terveztünk. Kezdtük elveszíteni a reményt, hogy Sierra Leonét és Libériát is meg tudjuk látogatni. Eszti testvére és volt osztálytársa Elefántcsontparton csatlakozott hozzánk, így volt egy fix dátum, amire a libériai határ melletti Man városába kellett érnünk, hogy találkozhassunk. Guinea és Elefántcsontpart szomszédos országok, Sierra Leone és Libéria pedig csak „extra” kitérők lettek volna, amiket nagyon szerettünk volna meglátogatni. Péntekig adtunk magunknak időt: ha aznap sikerül átjutni Sierra Leonéba, akkor arra vesszük az irányt, ha nem, akkor még egy hetet töltünk Guinea keleti erdőségeiben, majd onnan megyünk tovább Elefántcsontpartra.

Végül péntek délben jött az üzenet: átvehetjük a Kongói Demokratikus Köztársaság (DRC) vízumát. Nagyon hamar átverekedtük magunkat a városon a városon – aznap kezdődött a Ramadán, és mindenki az utcákon imádkozott, nem a kocsikban ült –, és úgy ítéltük meg, hogy ha nagyon sietünk, még pont átérhetünk aznap Sierra Leonéba. Miután kiverekedtük magunkat Conakryból, az út szinte varázsütésre tökéletes, sima aszfalttá változott, így sikerült elérnünk zárás előtt a határt.

A határőr, Juliett, aki fogadott minket, elképesztően kedves volt. Sierra Leonéban az angol a hivatalos nyelv, és a lakosság nagy része a krio nyelvet is beszéli, ami egy angol alapú kreol. Végre egy olyan országba érkeztünk, ahol volt közös nyelvünk az emberekkel. Juliett hatalmas energiával és gyorsasággal végigvezetett minket a szokásos bevándorlási (Sierra Leone az egyetlen nyugat-afrikai ország, ahol van “visa on arrival”) és vámeljárásokon, miközben lelkesen mesélt arról, hogy Sierra Leonénak vannak a leggyönyörűbb tengerpartjai Nyugat-Afrikában, ezért siessünk, hogy naplementére valami szép helyen lehessünk.

Aznapi célunk egyébként csak a következő település, Kambia volt, ahol találtunk egy aranyos szállást bungalókkal. Másnap elindultunk a tengerpartra. Ami rögtön szembetűnt, az az utak minősége: Sierra Leonéban meglepően jók voltak, főleg Guinea után, sőt, többsávos autópályán is haladtunk! A táj gyönyörű volt: kis falvak mellett haladtunk el, pálmafákkal tarkítva. Elsőre minden nyugodtnak tűnt, de amikor beértünk egy városkába, ott aztán megérkezett a jól ismert afrikai káosz – a többsávos útin alig 5km/órával lehetett haladni a sok árus miatt.

Első állomásunk a híres River Number 2 tengerpart volt. Találtunk egy szállást, ahol megengedték, hogy kempingezzünk, így gyönyörű kilátással ébredtünk. A part arról híres, hogy egy folyó torkollik itt az óceánba, így sokan inkább a biztonságos folyóban fürdenek – mi azonban a tengert választottuk. Apálykor a szállásról egy kis hídon és a folyón át le lehetett sétálni a tengerpartra, dagály idején viszont csak kerülőúton lehetett megközelíteni, mert mindent elárasztott a víz. Fürödtünk, ittunk egyet, és csak néztük az embereket. Hétvégente feltelik ez a part, a fővárosból, Freetownból jönnek ki az emberek piknikezni.

Másnap Ádám születésnapját ünnepeltük. Előző este sokat beszélgettünk a hely menedzserével és karbantartójával, és reggel egyikük egy sörrel, másikuk egy nagy papajával lepte meg Ádámot. Ezután átautóztunk Bureh Beach-re, ahol Diana Szanto nagyon aranyos bungalójában tölthettünk el két napot, Bongay meleg fogadtatásában. Szülinapi vacsorára grillezett halat ettünk kókuszos rizzsel, és kibontottuk a még Bissau-Guineában vett borunkat.

Sajnos csak keveset tudtuk élvezni a tengerpartot, mert másnap be kellett mennünk Freetownba egy még elmaradt vízumunkért. Reggel bevezettünk a libériai nagykövetségre, ami 10 órakor még zárva volt, így leültünk egy utcai árushoz reggelizni. Körülbelül 1 euróért hatalmas adag ételt kaptunk: rizst babbal és kaszavalevél-szósszal. Hallottuk Sierra Leone-i ismerőseinktől, hogy a kaszavalevél-szószt mindenképp ki kell próbálni, és tényleg fantasztikus volt: kókusztejes, csípős, szárított hallal – tökéletesen kiegészítette a babot.

11 körül sikerült beadnunk a vízumkérelmet, és abban a reményben, hogy még aznap elkészül, elindultunk felfedezni a várost. Freetown gyönyörű, különböző hegyeken és dombokon fekszik, és óceán veszi körül. Kinéztük a legmagasabb kilátópontot, de amikor felértünk, kiderült, hogy épp egy nagy kilátóplatform épül, így nem lehetett teljesen látogatni – de végül egy kicsit mégis beengedtek. Az út is gyönyörű kilátásokat tartogatott. Ezután a belvárosba mentünk, bár kalandos úton – a Google Maps egyre szűkebb és meredekebb földutakra vitt, míg végül úgy döntöttünk, ezek már csak motorral járhatók, és visszafordultunk. Így is szép panorámában volt részünk.

A város fő látnivalója a Cotton tree, ami Freetown történetére emlékeztet. A fa 1792-ben vált fontossá, amikor a korábban rabszolgasorban élő afroamerikaiak egy csoportja, akik az amerikai függetlenségi háborúban nyerték el szabadságukat, letelepedett a mai Freetown helyén. Egészen más hangulata van a városnak, mint az eddigi afrikai nagyvárosoknak. Tetszett, hogy minden utcának volt valamilyen érdekes – néha vicces – neve. Az emberek nagyon kedvesek voltak, és itt épp az volt a kihívás, hogy annyira szívesen beszélgettek velünk, hogy néha nehéz volt továbbindulni (bár az angoljuk megértése nem mindig volt egyszerű).

Szerencsére a nap végére megkaptuk a vízumot is. Eszti pedig meghívta Ádámot egy igazi olasz fagyira – sajnos pont vacsora előtt, így kicsit szenvedtünk, mire sikerült megenni az esti lakomát, ami sült főzőbanánból és egy hatalmas makrélából állt. JJ, egy francia utazó, akinek élmény volt hallgatni a történeteit, mert 22 évvel ezelőtt már egyszer körbeutazta Afrikát – homárt rendelt az utolsó vacsorájára. Így Ádám utolsó szülinapi ajándéka az lett, hogy megkóstolta élete első homárját és Guinness-ét (aminek Nyugat-Afrikában van egy külön, népszerű exportváltozata).

Másnap Eszti még elment futni – nagy kihívás volt a hőség és a páratartalom miatt, valamint azért, mert mindenkinek köszönni kellett és pár szót váltani vele. Egy ponton egy néni strandpapucsban is csatlakozott hozzá, és együtt futottak vissza a faluba.

Ezután elbúcsúztunk a tengerparttól – Bongay és a falu útnak indított minket. Bár végül csak két napot tudtunk itt tölteni, éreztük, hogy Bureh mennyire különleges, befogadó hely, tele kedves emberekkel.