Június 25-26.: Maunból hajnalban elindultunk a Moremi Vadrezervátum felé. A Moremi az Okavango-delta keleti részén található, nevét Moremi BaTawana törzsfőről kapta, akinek az özvegye (aki akkoriban irányított) a túlzó vadászat megelőzésére hozta létre a vadrezervátumot. Azért vadrezervátum, és nem nemzeti park, mert így a BaSarwa törzs továbbra is élhetett és vadászhatott a területen, saját fennmaradása érdekében.

Azt hittük, hogy a Kalaháriban már edződtünk a vadonhoz, ezért a Moremi egy egyszerű nemzeti parknak bizonyul majd. Azonban a Moremi híres parknak számít, és bár engedik a saját autóval való közlekedést, nem igazán támogatják. Csak rengeteg pénzért tudtunk volna térképet vásárolni, így a saját offline térképünkre kellett hagyatkoznunk. A sok szafari kocsi miatt egyáltalán nem volt egyértelmű, merre halad az út, ebből azonban az elején nagyon pozitív élmények születtek. Véletlenül például száz kafferbivalyt láttunk legelni, akik bámultak ránk, jelezvén, hogy rendben van, hogy ott vagyunk, de jobb, ha nem megyünk közelebb. A park elején amúgy alig találkoztunk más autókkal, viszont rengeteg elefántot, zsiráfot, zebrát, páviánt és impalát láttunk.

Ahogy a park északi része felé haladtunk, egyre több kisebb tó bukkant fel a deltához közeledve. Az impalákat felváltották a gnúk és a gyűrűsfarkú viziantilopok és Zambézi-mocsárantilopok (két új kedvenc állatom), láttunk vízilovakat és krokodilokat is.

Innen kezdődött az igazi kaland, mivel a Xakanaxa kempingbe szerettünk volna eljutni, amihez több hídon is át kellett kelnünk. A második híd leszakadt, ezért egy kerülőúton kellett átkelnünk egy kisebb vízfolyáson. Elsőre durvának tűnt, de Mezi jól vette az akadályt. A harmadik hídnál volt egy kemping, ott körbenéztünk, majd azt gondoltuk, hogy a hátralévő tíz kilométert a saját kempingünkig már gyorsan megtesszük. Azonban a negyedik híd is leszakadt. Ki volt ugyan írva, merre kell kerülni, de egy idő után eltűntek a jelek. Először egy óriási pocsolyán kellett átkelnünk: Ádám gyalog ment előre, hogy megnézze, mennyire mély. Iszonyatosan félelmetes volt rajta átmenni, de meglepődtünk, milyen könnyedén jutott át rajta Mezi. Ezután egy még sárosabb rész következett, ahol biztosak voltunk benne, hogy Mezi beragad, de ezt is sikeresen teljesítette. Ezután jött a legijesztőbb rész: közeledett a naplemente, mi pedig nem találtuk az utat. Féltünk, hogy vissza kell fordulnunk, de attól tartottunk, hogy azon az úton még jobban elakadnánk, és éjszakára a sárban ragadnánk. Nagy szerencsénk volt, hogy jött egy szafari kocsi, amelynek sofőrje megmutatta, merre kell mennünk – de ez volt eddig a legfélelmetesebb élményünk Afrikában.

A kemping előtt pár száz méterrel még rengeteg elefánttal találkoztunk. A kempingbe nem volt foglalásunk, mert tele volt, de előre írtunk WhatsAppon a helyi dolgozóknak, akik azt válaszolták, hogy nyugodtan menjünk oda. Valóban, nem sokkal érkezésünk után valaki megerősítette, hogy maradhatunk egy éjszakára. Este hallottuk a vízilovakat a mellettünk folyóban, és természetesen – Botswanához hűen – itt sem volt körülöttünk kerítés.

Másnap a vizes részeken időztünk, az egyik Viziló Medencénél (Hippo Pool) ebédeltünk (óvatosan). Kifelé menet a parkból, gyönyörű szavannás részeken haladtunk át. Rengeteg állatot, főként elefántokat láttunk, ami mindig nagyon izgalmas, de egyben félelmetes is, hiszen tartottunk tőle, hogy véletlenül megijesztjük őket, vagy beszorulunk közéjük.

A parkból kiérve, Khwai településen áthaladva úgy döntöttünk, hogy vadkempingezünk. A Chobe és a Moremi között, nagyjából félúton jártunk, a környék pedig tele volt állatokkal. Ádám ágakból egy kis erődöt épített körénk. Izgalmas éjszaka volt: hallottuk a hiénákat a közelben.