Március 8–9.: Katakából egy korai kelés után indultunk el az Elefántcsontparti határ felé. A határig vezető út gyönyörű volt: dzsungelen és apró falvakon haladtunk keresztül. Ismét egy kis határátkelőhöz értünk, ahol szinte csak mi voltunk, akik éppen átléptek. A határőrök rendkívül kedvesek voltak, még ezt a kevés adminisztrációt is igyekeztek gyorsítani. Amíg Eszti intézte a bevándorlási papírokat, Ádám elmehetett a kocsi kiléptetését rendezni.

Sokat hallottunk a határokon és rendőri ellenőrzőpontokon tapasztalható korrupcióról és szivatásról, de nekünk csak az út elején, a Mauritániába való be- és kilépésnél voltak gondjaink – ott minden pecsétért külön díjat akartak kérni. Azóta viszont minden határátlépés és ellenőrző pont pozitív élmény volt. A legtöbb esetben, amikor megállítanak minket (ami gyakran csak egy mosoly és integetés), csupán azért teszik, hogy beszélgessenek, megkérdezzék, honnan jöttünk, és hogy rendben van-e minden.

A határ után még körülbelül 80 kilométer volt hátra Man városáig, amikor hirtelen elsötétedett az ég, és szakadni kezdett az eső. Nagyon meglepődtünk, mert nem számítottunk esőre április–május előtt. Néhány nappal korábban is borús volt az idő, és amikor megkérdeztünk valakit, hogy szerinte esni fog-e, azt válaszolta, hogy majd júniusban. Azóta megtudtuk, hogy bár a nagy esős évszak júniustól kezdődik, a kis esős évszak már márciusban elkezdődhet – tehát mostantól számolnunk kell az esővel.

Az eső azért is ért váratlanul, mert aznap este érkezett hozzánk Anna (Eszti húga) és Bálint (Eszti volt osztálytársa), akiknek azt mondtuk, hogy amíg itt lesznek, nem kell esőre számítani. Annának és Bálintnak aznap keresztül kellett utazniuk az egész országon, hogy Abidjanból megérkezzenek Man-ba. Előző éjszaka szálltak le Abidjanban. A másik „hazugság”, amit mondtunk nekik, hogy nincsenek vészes áramszünetek – éjjel mindig van áram, mert ha el is megy, visszakapcsolják generátorról. Ehhez képest a szállásukon egész éjjel nem volt áram – és a hőség miatt a ventilátor vagy légkondi nélküli éjszaka szinte kibírhatatlan. Így érkeztek meg két nap utazás és alvás nélkül egy elázott Man-ba, de szerencsére jókedvük megmaradt.

Kimentünk eléjük a buszmegállóba, ami mellett rögtön találtunk egy kis kocsmát, ahol hatalmas, faszénen grillezett tilápiát kaptunk – négyünknek is bőségesen elég volt. Különösen tetszett, hogy a hal mellé salátát adtak paradicsomból, hagymából, csiliből és egyfajta szószból, köretként pedig attiékét (ami hasonlít a kuszkuszra, de maniókából készül) – ez utóbbi nem lett a kedvencünk.

Man gyönyörű fekvésű város, sok kis domb öleli körül. Másnapra szerencsére elállt az eső, így elindultunk megmászni a legismertebb csúcsot, a „La Dent de Man”-t (azaz Man fogát). Autóval elmentünk egy közeli faluba, ahol a helyiek összefogtak: belépőt szedtek, és túravezetőt biztosítottak a mászáshoz. Az útvonal egyébként nyilvánosan elérhető térképeken is megtalálható, de a végén volt egy kicsit technikásabb rész, ahol jól jött, hogy két fiatal srác is velünk tartott. A 13 kilométeres túra gyönyörű volt, a hegytetőre vezető utolsó egy óra pedig nagyon meredek – a végén létrán és kézzel is kellett mászni. A túra egy vízesésnél ért véget, ahol sok gyerek és felnőtt is önfeledten fürödt és “jacuzzizott”. Nekünk is jól jött volna egy felfrissülés, de elszámoltuk magunkat étellel és vízzel, így már nagyon szomjasak voltunk, és siettünk vissza a faluba.

Az éhségünket először a világ legfinomabb banánjával csillapítottuk (vagy legalábbis annak tűnt a túra után), amit egy néni árult az ösvényen. A faluba visszaérve három nőt találtunk, akik mangót árultak. Szerettünk volna hat darabot venni – egyet-egyet mindenkinek –, ezért az eddigi drága országok tapasztalataiból kiindulva 1000 CFA-t (kb. 600 Ft) nyújtottunk. Errefelé gyakori, hogy nem darabra árulják a gyümölcsöt vagy akár az ételt, hanem az ár alapján mérnek. A túravezetőinkkel együtt számolgattak, mi meg azt hittük, a legszebbeket próbálják kiválogatni – aztán kiderült, hogy ezért az összegért gyakorlatilag az összes mangójukat oda kéne adniuk, mert ez kb. 30 darabot jelentett volna. Végül megegyeztünk, hogy inkább csak 500 CFA-ért kérünk, amiért így is 15 mangót kaptunk – pedig próbáltunk párat visszaadni. Ez a fajta becsületesség nagyon jellemző Nyugat-Afrikára, főleg az utcai árusok körében: volt, hogy egy kocsiból vásárolt papayánál utánunk futottak, mert véletlenül 50 forinttal többet adtunk.

A 15 mangóból végül kapott minden túravezető, és még néhány falubeli gyerek is.

A képek egy része a miénk a másik részét pedig Anna és Bálint csinálta.