1 hetet töltöttünk Ghánában, az ország déli részeit így meg tudtuk látogatni, de még sok időt el tudtunk volna tölteni, hogy északabbra is eljussunk. Ghánát Afrika egyik “bevezető” országaként is szokták emlegetni, mivel biztonságos, van viszonylag (főként más nyugat-afrikai országokhoz képest) kiépített túrista infrastruktúrája (és túristái is), az emberek beszélnek angolul, és mindenekfelett nagyon büszkék arra, hogy mennyire vendégszeretőek (tényleg így van). Mi is tudjuk nyugodt szívvel ajánlani kezdő országnak, ha valaki azon gondolkodik, hogy el szeretne jutni Afrikába, de még nem tudja, hogy hol kezdje.

Mit kell tudni az országról?

Áttekintés

Ghána Nyugat-Afrikában fekszik, területe kb. 238 500 km² (nagyjából két és félszerese Magyarországénak), lakossága meghaladja a 32 millió főt. Több mint 100 etnikai csoport él az országban; a legnagyobbak közé az akan (különösen az ashanti és fante alcsoportok), az ewe, a mole-dagbani (dagomba), a ga-dangme és a gurma közösségek tartoznak. A mai Ghána területén a gyarmatosítás előtt jelentős államalakulatok működtek, köztük az Ashanti Birodalom, amely a 18–19. században Nyugat-Afrika egyik legerősebb hatalma volt, valamint a fante városállamok és az északi dagomba királyságok, amelyek aktívan részt vettek a regionális és transzszaharai kereskedelemben.

A 15. századtól portugál, majd holland, dán és brit kereskedők jelentek meg a partvidéken; az ország korábbi neve, Aranypart (Gold Coast) az aranykereskedelem jelentőségére utal. A térség az atlanti rabszolgakereskedelem egyik fontos központja lett, amit ma is őriznek a part menti erődök, például a Cape Coast Castle és az Elmina Castle. A 19. század végére a britek megszilárdították uralmukat, és a terület Brit Aranypart néven gyarmattá vált. Ghána 1957-ben elsőként nyerte el függetlenségét a szubszaharai afrikai brit gyarmatok közül, első miniszterelnöke, majd elnöke Kwame Nkrumah volt, aki a pánafrikanizmus egyik meghatározó alakja lett. A függetlenséget követő politikai instabilitás és katonai puccsok után 1992-től többpárti demokratikus rendszer működik az országban.

Ghána hivatalos nyelve az angol, amely az oktatás és az államigazgatás nyelve. Emellett számos helyi nyelvet beszélnek, főként a niger–kongói nyelvcsalád kwa és gur ágaiból; az akan (twi, fante), az ewe és a dagbani széles körben használt regionális nyelvek, és fontos szerepet töltenek be a mindennapi kommunikációban és a médiában is.

Vallási megoszlás szerint a lakosság mintegy 70%-a keresztény, kb. 15–20% muszlim (főként szunnita), míg a fennmaradó rész a hagyományos afrikai vallásokat követi, illetve sokaknál jelen van a vallási szinkretizmus. A kulturális életben kiemelt szerepet játszik a zene és a tánc: Ghána a highlife és a hiplife műfajok hazája, de a dobkultúra és a hagyományos fesztiválok (például az ashanti Akwasidae ünnep) is a közösségi identitás fontos elemei. A törzsi főnöki rendszer (chieftaincy) ma is jelentős társadalmi és kulturális szerepet tölt be, különösen vidéken.

Klíma

Ghána éghajlata trópusi, de földrajzi elhelyezkedése miatt jelentős regionális különbségek figyelhetők meg. A déli, tengerparti és esőerdős területeken (például Accra környékén) forró, párás klíma jellemző, két esős évszakkal (április–június és szeptember–november), míg az északi régiókban – például Tamale térségében – inkább szavannai éghajlat uralkodik, egy markáns esős időszakkal (május–október) és hosszú száraz évszakkal.

Az éves átlaghőmérséklet általában 26–28 °C között mozog (de márciusban a páratartalomtól Accrában 40 fonak érződött). A száraz évszakban, különösen december és február között az észak felől érkező, poros harmattan szél jelentősen csökkentheti a páratartalmat és rontja a levegő minőségét. A csapadék mennyisége délen jóval magasabb (akár 1500–2000 mm évente), míg az északi területeken ennek nagyjából a fele hullik.

Étel

A ghánai konyha laktató, fűszeres és erősen épít a helyi alapanyagokra, mint a manióka, a főzőbanán, a jamgyökér, a rizs és a kukorica. Az ország talán leghíresebb étele a jollof rizs (paradicsomos-fűszeres rizs), ami miatt egész Nyugat-Afrikában versenyeznek, hogy hol a legfinomabb, de Ghána és Nigéria a két befutó. A ghánai verzióhoz nagyon finom csípős szószokat is adnak. A rizst bármivel lehet enni, mi grill halakkal (édesvizi és tengeri), kecskenyárssal, zöldségekkel, de magában is fogyasztottuk.
Másik nagyon híres köret a fufu (mozsárban tört manióka és/vagy főzőbanán, amit gombóccá formálnak), és a fermentált kukoricalisztes változata a garri és kenkey. Ehhez sokféle szószt/levest tálalnak, pl. földimogyorós vagy pálmaolajos, valamint nagy kedvenc az okrás szósz. Az okraszósz (lehet bele halat vagy húst is tenni) természetesen nagyon nyúlik, kézzel eszik (az ujjukra tekerik), de mi sajnos nem tudtuk megszokni az állagát. Nagyon finom még a palawa szósz, ami kókuszdiólevéllel, spenóttal, amarantlevéllel (callaloo) és egusival (egy bizonyos dinnyefajta őrölt magja) készül.

Reggelire mi a két legnépszerűbb ételt próbáltuk ki, a hausa koko-t, ami erjesztett köleskása, enyhén csípős (gyömbérrel, néha szegfűszeggel), mellé koose-t azaz kis fánkot kaptunk. A másik ilyen reggeli a waakye, ami rizs és bab együtt fűzve, gyakran ciroklevéllel megszinezve (mi azt hittük elsőre, hogy szójaszószos a sötét színe miatt). Tálalhatják főtt vagy sült tojással , csípős szósszal, esetleg egy sötétebb, sós szósszal – ez néha szójaszósz-szerű (bár gyakran inkább helyi, erjesztett alapú vagy Maggi-ízesítésű mártás).

Biztonság

Az ország régen az egyik legbiztonságosabb országnak számított Afrikában, azonban az utóbbi időkben kicsit megemelkedtek a bűncselekmények száma a nagyobb városokban, pl. Accra-ban és Kumasiban. A kumasi piacon mi is éreztük ezt, mert többen figyelmeztettek minket, hogy vigyázzunk az értékeinkre, meg is próbáltak minket kizsebelni. A falvakban ugyanolyan biztonságban éreztük magunkat, mint bárhol máshol Nyugat-Afrikában, és továbbra is el lehet mondani, hogy Ghána egy biztonságos desztinácó, de kicsit jobban oda kell figyelni, mint régen.

Utak

Az utak minősége nem volt túl jó, sok aszfalt út van, azonban ezeket hatalmas kátyúk borítják. Accra bevezetője teljesen káosz, itt nagyon sokat nevettük, egy kisbusz segített nekünk végig, mert valahogy mindig két sáv között találtuk magunkat. Az országban egyszer volt rá próbálkozás, hogy útdíjat szedjenek, de most a kapuk elhagyatottan állnak, ilyen rossz minőségért inkább nem is szednek. Találkoztunk benini utazókkal, akik meglepődtek, hogy itt roszabbak az utak mint náluk, mert nekik mindig Ghánát emlegették gyerekkorukban, hogy mennyire tiszta és milyen jók az utak, de Benin (és Togó) most bőven lekörözte mindkét tekintetben.

Látnivalók és élmények – ahol jártunk, és ami kimaradt
Accra

Accra Ghána fővárosa és legnagyobb város (kb 2.5 millió lakosú, de az agglomeráció elérheti az 5 milliót is), az Atlanti-óceán partján fekszik. A város az ország politikai, gazdasági és kulturális központja, modern irodaházakkal, nyüzsgő piacokkal és tengerparti sétányokkal.

Ami tetszett a városban, hogy egyszerre modern, de a nagyobb épületek alatt megférnek a kis színesre festett házikók és árusok is. Mi a városnézést Jamestown-ban kezdtük, ami a város egyik legrégebibb negyede, ma egy halászfalu. Erődök és egy kis világítótorony a legismertebb nevezetessége, jelenleg az egyik legszegényebb negyed, de egy nagyon élő rész, tele művészettel, mi is egy kulturális központban töltöttük a legtöbb időt (főként mert olyan meleg volt, hogy nem bírtunk tovább sétálni).

A Makola Piac, a város legnagyobb piaca, nyüzsgő volt, de még pont jó értelemben, jó volt sétálgatni és megismerni a helyi termékeket. Elmentünk a szuvenírpiacra is, ahol rengeteg érdekes régen használt maszkot is találtunk. Végigsétáltunk a város jellegzetes részein, pl. a Függetlenségi ív előtt (ami fontos, mert ez volt az első afrikai ország, ami kivívta a függetlenségét a gyarmati idők után), majd az estét az éjszakai piacon zártuk, ahol érdekes dolgok (pl. sült patkány) mellett mindenféle más finomságot is lehetett kapni, mi egy nagyon népszerű grillezett halas standnál ettünk makrélát paradicsomsalátával.

A város belsejében a tengerpart sajnos eléggé szemetes, de azt hallottuk, hogy kijebb tisztább és hangulatosabb, nekünk viszont nem volt erre már időnk. Accra mindenképpen egy érdekes afrikai nagyváros.

Busua Beach

Busua Beach-en nagyon meglepődtünk, mert olvastam, hogy hátizsákos hely, de Nyugat-Afrikában ez inkább azt szokta jelenteni, hogy néha egy-egy utazó arra téved. Itt viszont tényleg tele volt minden főként fiatal utazóval, tengerparti bódékkal, kis éttermekkel, raszta bárokkal, gyönyörű tengerparttal, halászhajókkal, szörfösökkel, és egy nagyon jó hangulattal, ami minket is beszippantott. A falu maga nagyon picike, így hamar meg lehet mindenkit ismerni.

Kakum Nemzeti Park

A Kakum Nemzeti Park Ghána déli részén található trópusi esőerdő, amely híres a lombkoronaszintben kifeszített canopy sétányáról. Az erdő gazdag élővilágáról ismert: élnek itt erdei elefántok, több majomfaj (például colobus és cercopithecus fajok), valamint számos madár- és lepkefaj, bár a nagyobb emlősök ritkán mutatkoznak a látogatók előtt.

Nekünk itt felemás élményünk volt. Egyrészről teljesen átvertek minket, mivel befizettünk éjszakai sétára és dzsungelben alvásra egy faházban, ami borzalmas állapotban volt, nagyon rég nem járt arra senki, és a séta is csak a házig való eljutást jelentette miközben hallottuk még a közeli buli zaját. Másrészről viszont így szerencsénk volt és nyitás előtt 6 órakkor rá tudtunk menni a lombkorona tanösvényre, az erdő gyönyörű látványt nyújtott napfelkeltében.

Cape Coast

Mi Cape Coast-on befizettünk egy vezetett túrára, ami rendkívül meghatározó élménynek bizonyult. A vezetőnk azzal kezdte, hogy üdvözöl minket Cape Coast Várbörtönében, ahol az emberiség egyik legszörnyűbb bűntettéhez, a rabszolgasághoz járultak hozzá. Ghána partvidékét korábban „Gold Coast”-nak nevezték, és körülbelül 40 olyan erőd található itt, amely a transzatlanti rabszolgakereskedelem központjaként szolgált. Ezek közül a leghíresebb a Cape Coast Kastély, amelyet eredetileg a svéd kereskedők építettek a 17. században, majd holland, végül brit kézbe került. A kastély egyszerre szolgált katonai erődítményként, kereskedelmi központként és rabszolgatárolóként.

A hivatalos becslések szerint a transzatlanti rabszolga-kereskedelem során körülbelül 15 millió embert hurcoltak el Nyugat-Afrikából az amerikai kontinensre – közülük a legtöbbet Brazíliába. Idegenvezetőnk azonban megjegyezte, hogy a „transzatlanti” kifejezés félrevezető, hiszen nem maga az Atlanti-óceán volt a felelős, hanem különböző európai nemzetek. Szerinte pontosabb megnevezés lenne az „európai rabszolga-kereskedelem”. Hozzátette azt is, hogy az áldozatok valós száma akár négyszer magasabb is lehetett – akár 60 millió fő is. Rabszolgává kétféleképpen válhatott valaki: vagy közvetlenül az európaiak (Ghánában főként a britek) fogták el őket – elrabolták őket földjeikről, vagy megtévesztéssel csalták az erődbe a jobb élet reményében –, vagy a helyi törzsi háborúkban elfogott embereket adták el a győztes törzsek vezetői, Ghánában elsősorban az Asante és a Fante népcsoportok.

A túra legmegrázóbb része az volt, amikor bemehettünk a föld alatti börtöncellákba. Egyes helyiségekben akár 300 embert is összezsúfoltak, hónapokon keresztül. Ételt egy szűk nyíláson keresztül kaptak, egyébként a saját vizeletükben, ürülékükben és vérükben kellett élniük, a nőket rendszeresen megerőszakolták a katonák (akik sokszor elitéltek voltak Angliában és börtönőrként kaptak új életet Ghánában). Sokan már az idevezető hosszú, kimerítő úton, vagy ezekben az embertelen körülmények között haltak meg. Akik túlélték, azokra egy még hosszabb és veszélyesebb tengeri utazás várt – sokakat ez a szakasz sem kímélt meg – így jöhet össze a 15 millió megérkezett rabszolgán felül a 60 milliós szám, ha beleszámítjuk az Amerikába vezető út áldozatait is.

A legmegdöbbentőbb rész az volt, hogy a kastély templomát közvetlenül a legnagyobb börtöncella fölé építették. Míg az európai rabszolgakereskedők fenn imádkoztak, a föld alatt emberek szenvedtek a lehető legembertelenebb körülmények között. Ez a kontraszt mindannyiunkban mély nyomot hagyott. A túravezetőnk ajánlott egy nagyon érdekes ghánai-amerikai regényt is, amely két ghánai testvér sorsát követi generációkon keresztül: egyiküket rabszolgaként Amerikába vitték, míg másikukat feleségül adták egy brit kereskedőhöz. A könyv címe: Yaa Gyasi – Homegoing (magyarul: Hazatérés), és megrendítő betekintést ad a rabszolgaság következményeibe.

Cape Coast mellett érdemes még felkeresni Elmina-t is, ami a legrégebbi erőd a környéken.

Kumasi

Kumasi az ashanti (asante) királyság történelmi központja, és ma is a hagyományos asante kultúra szíve. A város legfontosabb látnivalója a Manhyia Palace, az Asantehene (király) rezidenciája, amely múzeumként betekintést ad az Ashanti Birodalom történetébe és a híres Aranyszék legendájába. Érdemes felkeresni a hatalmas Kejetia Market (Kumasi Central Market) területét is, amely Nyugat-Afrika egyik legnagyobb piaca, valamint a közeli kézműves falvakat, ahol a hagyományos kente szövést és adinkra motívumkészítést lehet megismerni.
Mivel mi Kumasiba vasárnap érkeztünk, így minden zárva volt, a helyiek meghívására egy szülinapi buliba kötöttünk ki végül. Másnap reggel gyorsan végigmentünk a piacon, ami hatalmas mérete miatt ennyi idő alatt meglehetősen befogadhatatlan volt.

Fotó: Emmanuel Offei on Unsplash

Volta tó

A világ egyik legnagyobb mesterséges tava, amely hajókirándulásokra és falusi élet felfedezésére is alkalmas. A Volta-gát az ország energiatermelésének kulcsa.

Mole Nemzeti Park

Ghána legnagyobb nemzeti parkja, ahol szafari keretében elefántokat, antilopokat és páviánokat lehet látni. Gyalogos szafarit is szerveznek, ami különleges élmény. Vannak a park körül hostelek és olcsóbb szállások, és a park sem drága, szerettünk volna errefelé elmenni mi is, de az utak minősége miatt túl hosszú idő lett volna.

A közelben érdemes meglátogatni a Larabange Mecsetet, ami a 15-ik században épült sárból.

Srandok

Busua Beachen kívül rengeteg gyönyörű strand van Ghánában, például az Accra keleti oldalán található Ada Beach.

Fotó: Yoel Winkler on Unsplash

Wli Vízesések

Nyugat-Afrika egyik legmagasabb vízesése, buja zöld környezetben. Túraútvonal vezet a vízesés alsó és felső szakaszához.

Nzulezo

Cölöpökre épült falu egy lagúnán, amely csak csónakkal közelíthető meg. Különleges bepillantást nyújt a hagyományos vízi életformába.

Tamale

Tamale Ghána északi részének legnagyobb városa, a szavannai régió központja. Erősen muszlim többségű terület, a dagomba kultúra egyik központja, hangulata pedig érezhetően eltér a déli, tengerparti városokétól.

Tamale jó kiindulópont a Mole National Park felé, valamint innen könnyen elérhető a történelmi Larabanga Mosque, Ghána legrégebbi mecsete. A város maga kevés klasszikus „látnivalót” kínál, inkább a nyugodtabb, vidéki hangulat, a piacok és az északi életmód megismerése miatt érdekes.

Legemlékezetesebb történeteink

Ghána rengeteg emlékezetes élményt nyújtott.

Megrázó élmény volt, amikor Cape Coast kastély túrája végén áthaladtunk azon az ajtón, ahonnan a rabszolgahajók elindultak. Ezt „Door of No Return” – azaz a „Vissza nem térés ajtaja” néven emlegették, mivel aki ezen átment, többé sosem tért vissza hazájába. Az utóbbi években azonban egy új felirat került a kikötő felőli oldalra: „Door of Return” – a „Visszatérés ajtaja” –, tiszteletadásként azoknak az afroamerikaiaknak, akik őseik földjére térnek vissza, akár csak egy látogatás erejéig. Talán ezért történt, hogy amikor a túravezető megemlítette, hogy a legtöbb rabszolgát Brazíliába vitték, leszakadt a nyakamban lévő sárga kristály, amit tavaly tavasszal vettem Brazíliában. Ghánában még hisznek abban, hogy az őseik szellemei velünk élnek, úgy éreztem, talán valaki „haza szeretett volna térni”, így ott hagytam a kastélyban.

Vicces és egyben dühítő a Kakum Nemzeti Park. Kicsit késve érkeztünk, de szerencsére a vezetőnk megvárt minket. Még fél órát kellett várnunk, mert úgy tudta, hogy más vendégek is jönnek – bár lehet, hogy csak minket számolt duplán, mivel sokáig vacilláltunk, hogy hárman vagy négyen leszünk-e. Elindultunk a faházhoz, a terv az volt, hogy lepakolunk, majd még két órát sétálunk éjjel az erdőben, hátha látunk állatokat.

A dolgok ekkor kezdtek furcsává válni, és sajnos rosszra fordulni. Bár igyekszünk mindig pozitívan írni az utazásainkról, és a jó dolgokra koncentrálni, fontosnak tartjuk, hogy őszinték legyünk, és azt is megosszuk, ha valami kevésbé jó élmény volt.

A Kakum egy viszonylag kis nemzeti park, melynek teljes területe esőerdő. Majmok, madarak, elefántok és más esőerdei fajok élnek itt. A park Ghána egyik legnépszerűbb turisztikai látványossága (összehasonlítva a többi nyugat-afrikai országgal, Ghánában jóval több a turista), és itt található Afrika három lombkoronaösvénye közül az egyik. Olvastuk, hogy bár a lombkoronaösvény látványos, nagyon zsúfolt, így kevésbé élvezhető, ezért szerettünk volna inkább mélyebbre menni az erdőbe. Egy híres vlogger, aki nemrég végigjárta Afrikát, készített egy videót arról, milyen különleges élmény volt a dzsungelben aludni – így mi is úgy döntöttünk, kipróbáljuk a faházas éjszakázást.

A parkolótól kb. 15 perc sétával értünk a faházhoz (végig lehetett hallani a közeli út forgalmát és egy városi buli hangját is), amikor a vezetőnk közölte: otthon hagyta a kulcsot. Ezért egy másik faházhoz kell mennünk, amely messzebb van – de legalább az odavezető út már az „erdei sétába” is beleszámít.

Visszasétáltunk 15 percet a parkolóig, ahol egy étterem is van. A vezetőnk ekkor „erdei patkányt” (azaz bush rat-et) kezdett keresni – amit végül a konyha mellett meg is talált. Valószínűleg teljesen átlagos patkány lehetett, mivel sok afrikai országban esznek vadhúst (bush meat), és már mi is láttunk hatalmas erdei patkányokat az út mellett árulni. Ekkor már kezdtünk kicsit idegesek lenni, de még mindig bíztunk abban, hogy jó élmény lesz.

Kb. egy órát sétáltunk végig egy kiépített kőúton, amin nappal a látogatók szoktak a lombkoronaösvényhez sétálni. Közben még mindig hallani lehetett az utat és a bulit. Végül letértünk egy kis ösvényre, majd újabb 10 perc séta után megérkeztünk a másik faházhoz. Egykor biztosan nagyon szép lehetett, de most teljesen elhagyatottnak tűnt: a „szobák” nagyon rossz állapotban voltak, egérpisi és penész borított mindent, a földön heverő matracokat és párnákat pedig megrágták – látszott, hogy rég nem járt ott senki.

Szerencsére a vezetőnk hozott elég ágyneműt, így sokat le tudtunk teríteni magunk alá, és végül hárman aludtunk két matracon, egy szúnyogháló alatt. Éjjel valóban rengeteg dzsungelhang volt – amit más körülmények között biztosan élveztünk volna –, de inkább az egerektől féltünk, amiket végig hallottunk mozogni körülöttünk. Reggel 5-kor indultunk, hogy 6-ra felvegyük Bálintot a parkolónál – ez lett a „reggeli séta”. Most, két hónappal később visszagondolva, még mindig csak pozitív élményeink vannak az egész utazásról, és minden túrával elégedettek voltunk, amire befizettünk. Éppen ezért sajnáljuk, hogy pont ott vertek át minket, ahol már jelen van a turizmus.

Nem tudjuk, mi történhetett: hogy mindig ilyen rosszak-e a körülmények, vagy csak a vezetőnk és a menedzser zsebre tették a pénzt anélkül, hogy hivatalosan regisztráltak volna minket. Mindenesetre rengeteg pénzt kértek el azért, hogy egy elhagyatott, lerobbant faházban aludjunk a dzsungelben, ráadásul külön-külön felszámolták az odavezető és a visszavezető utat is, mint „vezetett erdei séta”.

Hajnali 6-kor végül felmentünk a lombkoronaösvényre, ami napfelkeltekor, teljesen egyedül, valóban gyönyörű volt – ez végül kárpótolt minket az éjszakai élményért. Most már csak egy jó sztori maradt belőle, a híres „erdei patkánnyal” és a rettegett dzsungel-éjszakával együtt.

A vendégszeretethez kapcsolódó pozitív élményünk Kumasiban történt. Sikerült találnunk egy szállást, ahol azonnal meghívtak minket egy egyéves kisfiú születésnapi bulijára. Megkérdeztük, nem lenne-e furcsa, ha elmegyünk, de meggyőztek minket, hogy Ghánában ez teljesen természetes – a vendégszeretet rendkívül fontos. A buli egy lakásban zajlott: amíg a gyerekek táncoltak, a felnőttek ettek. Nekünk okra pörköltet szolgáltak fel, aminek különleges, nyúlós állaga van, mindig is ki szerettük volna próbálni, de talán ez áll a legtávolabb a mi ízlésünktől, így nehezen tudtuk igazán élvezni. Az ételt kézzel illik enni: az ujjunkra csavarni, majd lenyalni – kulturális élményként viszont izgalmas volt, és örültünk, hogy végre kipróbálhattuk. Ami még nagyon tetszett, hogy Ghánára és egész Nyugat-Afrikára jellemző, hogy nagyon tájékozottak az emberek. Itt is politikáról beszéltünk, és bár nem egyeztek a nézeteink (ami érdekes volt, hogy Magyarországról is mennyit tudtak), mégis hosszasan nem összeveszve, érvekkel alátámasztva (néha kicsit elviccelve) tudtunk komoly témákról beszélgetni.

Utolsó megható élményünk Busua Beach-ről származik. Nagyon barátságos légkört teremtettek a helyi szörfösök, és a legjobb az volt, amikor megláttuk, hogy a helyi gyerekek iskola után lejönnek a strandra, és van számukra építve egy kis közösségi tér, ahol tanulhatnak és játszhatnak, és szörfös órákat is vehetnek. Az egész strandnak nagyon befogadó hangulata volt, a végére lassan már mindenkit ismertünk.