Március 23-24.: Ahogy Északabbra haladtunk Togóban, a sok zöld erdő és rét után lassan elszavannásodott a táj. Ebédeltünk Karában, az utolsó nagyobb településen, ahol egy nagyon aranyos kis helyre bukkantunk. Este koncerteknek és DJ-knek adott otthont, napközben pedig afrikai – az egész kontinensről származó – fogásokat kínált. Mi csapati „pizzát” ettünk zöldséges-marharagus feltéttel (A csapatit Kelet-Afrikából és Indiából ismerem, ott elterjedt lapos kenyér, de Nyugat-Afrikában eddig még nem találkoztunk vele). Emellé házi palackozású baobab- és ananász-gyömbérlevet ittunk – mindkettő frissítő és fűszeres volt, igazi különlegesség.

Kara után megérkeztünk Koutammakouba, a Batammariba nép földjére – Togo és Benin közös UNESCO világörökségi helyszínére. Gyönyörű szavannás táj fogadott, tele kisebb várakra emlékeztető, agyagból készült, szalmatetős, többszintes kunyhókkal, amelyeket Tata Sombáknak hívnak. Mivel a togói oldalon nem találtunk szállást, úgy döntöttünk, hogy még aznap késő délután átkelünk Beninbe egy nagyon kis határátkelőn. Az iOverlander alapján egy fa alatt kellett keresnünk a togói kiléptetésért felelős rendőrt vagy katonát – valóban ott volt, bár csak az adatainkat írta le, így hivatalos kilépő pecsétet továbbra sem kaptunk Togóból. A két oldali vámnál kicsit többet időztünk, mivel még új a Carnet de Passage rendszer, de naplemente előtt sikerült beérnünk Beninbe.

Kossoucoingouban találtunk egy gyönyörű szállást, amely épp belefért a költségvetésünkbe (Otamari Lodge – ajánljuk, ha valaki arra jár). A házak Tata Somba stílusban épültek. Mi voltunk az egyetlen vendégek, mivel Észak-Benin jelenleg nem számít biztonságos régiónak – túl közel van Burkina Fasóhoz, ahol a Boko Haram működik, és voltak támadások, főként a Pendjari Nemzeti Park térségében. Kossoucoingou még biztonságos pontnak számít, ahová el lehet jutni, de mivel a túrák leálltak, amelyek a Pendjari Nemzeti Park felé vezető úton megálltak itt, a turizmus is szinte teljesen eltűnt a térségből – kivéve néhány hátizsákos utazót vagy overlandert, akiket kifejezetten ez a régió érdekel.

A szállás recepciósa megkérdezte, kérünk-e vacsorát, amire igennel válaszoltunk, bár nem tudtuk, mit fogunk kapni. Egy a faluban élő nő főzött nekünk – első ránézésre kuszkuszt paradicsomos marhapörkölttel. Nagyon meglepődtünk, amikor megkóstoltuk, mert kiderült, hogy a „marha” valójában sajt volt. Beninben és Togóban rengeteg sajtot ettünk, amit wagashi-nak hívnak, és az indiai paneerhez vagy a görög halloumihoz hasonlít. Főként északon, a fulani törzs fogyasztja, de Benin középső részén és a fővárosban is találtunk piacokat, ahol árulták. A sajtot egészben árusítják, gyakran piros színű bevonattal, amit bizonyos növényi levelekkel érnek el. A wagashi íze néha enyhe, néha karakteresebb, és nagyon különleges textúrájú. Különféle paradicsomos szószokkal, valamint földimogyorós-csípős mártással ettük – az egyik kedvenc ételünkké vált.

Másnap befizettünk egy háromórás túrára, ami kicsit döcögősen indult. A vezetőnk alig beszélt angolul (és a mi franciánk is nagyon alap volt – bár két hónap után már sokkal jobb :)), ezért eleinte nagyon zavarban volt. Később azonban feloldódott, amikor látta, hogy rugalmasan és jókedvűen kezeljük a helyzetet.

Koutammakou régiója 2004 óta UNESCO világörökségi helyszín, mivel az itt élő Batammariba nép egyedülálló építészeti és kulturális örökséget hozott létre. A legismertebbek a Tata Somba néven ismert agyagból készült házaik, amelyek nem csupán lakóépületek, hanem vallási és társadalmi funkciókat is betöltenek. Ezek a szalmatetős, többszintes házak harmonikusan illeszkednek a szavannás tájba, és kifejezik a Batammariba közösségi életének és világlátásának szimbolikáját.

A Batammariba nép animista vallású, és nagyon mélyen kötődik az őseihez és a szellemekhez. Ezt a hitvilágot tükrözik azok a szobrokkal, oszlopokkal vagy agyagból formált alakzatokkal díszített szent helyek is, amelyek gyakran a házaik bejárata előtt találhatók. Ezek nemcsak díszítőelemek, hanem a szellemekkel való kapcsolat, az ősök tisztelete és a spirituális védelem jelei is. A régió a hagyományos életmód élő példája, ahol a lakók még ma is nagyrészt önellátó módon élnek, szoros kapcsolatban a földdel, a természettel és a láthatatlan világgal, amelyet a hitük szerint szellemek és ősök népesítenek be.

Mi két különböző népcsoport Tata Sombá-ját látogattuk meg, és mentünk körbe a helyiségekben: alul a konyha, az állatok helye és a szellemeknek felállított oltár található, felül pedig a szülők és a gyerekek lakrészei, valamint a terménytárolók (pl. kukorica és cirok).

Ezután elindultunk délre Natitingouba, a régió központjába, ahol ellátogattunk a múzeumba. Ismét francia nyelvű tárlatvezetést kaptunk, de jó volt megismerni a különböző, még nagyrészt hagyományos életmódot követő népcsoportokat, akiknek mind különböző tetoválás borítja az arcát megkülönböztetés céljából – az arctetoválások mintái megjelennek a Tata Sombák falán is. Natitingouban épp piacnap volt, ahová gyorsan kinéztünk, és nagyon érdekes volt látni, ahogy ebbe a viszonylag modern városba összegyűlnek a különböző falvak árusai, hogy a termésüket, tradicionális gyógyszereiket, otthon készített italaikat és természetesen sajtjaikat árulják. A múzeum mellett pedig nagy meglepetésünkre egy szuvenírpiac fogadott, ami intenzív élmény volt, hiszen mostanában ritka a turista (nagyon szép dolgokat árultak, így szívesen vettünk még pár dolgot, amit Anna hazavitt).

Nagyon jó élmény volt ellátogatni Észak-Beninbe és Észak-Togóba, hiszen előre nem sokat tudtunk a régióról, és azt hittük, hogy lesz néhány, az UNESCO által megőrzött Tata Somba, amit meg lehet nézni. Ezzel szemben láttuk, hogy ez egy ma is nagyon élő kultúra. Bár néhány modern házat is már elkezdtek építeni a Batammariba emberek, továbbra is használják és újjáépítik a Tata Sombákat, hiszen nagyon erős kulturális-vallási szimbolikájuk van.