Január 28-29: Tamraght után nagyon hosszú napjaink voltak, mivel minél gyorsabban el szerettünk volna jutni a mauritániai határig, hiszen Mauritánia volt az első ország, ahol majdnem két hetet szerettünk volna eltölteni. Az első napot még Nyugat-Szahara előtt, a Khenifiss Nemzeti Parkban töltöttük vadkempingezéssel. Az odavezető út inkább félelmetes volt, mivel hatalmas szél tombolt, így homokviharokon és néhol esőn keresztül haladtunk. Este egy gyors sétát tettünk, hogy megnézzük a halászhajókat és a flamingókat, de a homoktól, ami az arcunkba vágott, inkább a kocsiban találtunk menedéket. Kiderült, hogy nagyon kényelmesen tudunk aludni, ha csak lehajtjuk az üléseket és rátesszük a matracot, így az előre elkészített fa platformra már nem is volt szükség.

Második nap eljutottunk egészen Dakhláig, Nyugat-Szahara második legnagyobb városába. Nyugat-Szahara Afrika legritkábban, valamint a világ második legritkábban lakott területe, így a végtelen autópályán csak pár teve kísért minket. Megálltunk egy kis településen, ahol egy étteremben pár száz forintért megkóstoltuk eddigi utunk legfinomabb ételét – egy egyszerű babragú, de nagyon finoman fűszerezve.

Későn értünk Dakhlába, de még éjfélig is nagyon élt a város. Minden sarkon teaházak voltak, ahol a helyiek focimeccseket néztek, valamint a faszenes grillen sültek a nyársak – mi csirkemáj nyársat vacsoráztunk. Dakhla nyüzsgése igazán felüdítő volt az előző két nap sivatagos és szeles vidékéhez képest, megértjük, hogy miért egyre népszerűbb desztináció főként a hátizsákos utazók számára.

Harmadik nap nagyon korán felébredtünk, hogy elérjük a határt, és mire végre kezdett kicsit kisütni a nap – bár a szél még tombolt – nem is tudtuk előre, de áthaladtunk a ráktértítőn, ahol csináltunk pár képet.