Január 30-31.:A marokkói-mauritániai határátlépés igazán fárasztó volt. Délben értünk a határra, előttünk körülbelül 15 kocsi állt sorban, így először azt hittük, simán átérünk. 2-ig kb. 2 kocsi ment át a határon, amikor a határőrök elmentek 1 órás ebédszünetre. Bíztattak minket, hogy szerintük átérünk még aznap Mauritániába, mert csak 7-kor zár a határ, de kezdtük kicsit elveszteni a reményt. 5 óra sorbanállás után végre átjutottunk az első kapun, ahonnan elkezdődött a végeláthatatlan bürokrácia. Marokkóban átszkennelték, majd kutyával átvizsgálták a kocsinkat, és különböző papírokkal egyik irodából küldtek a másikba. Mauritániában pedig az e-vízummal kellett meglátogatnunk 10 különböző irodát. Szerencsére Mauritániában nyertünk 1 órát, mivel korábbi időzónában található. Összességében nagyon hektikus határ volt, de az emberek nagyrészt kedvesek és segítőkészek voltak, így 8 óra után végre sikerült mindent elintéznünk, és végre Mauritániában voltunk.

Az estét egy kis vendégházban töltöttük Nouadhibou-ban, Mauritánia második legnagyobb városában (kb. 73.000 fő lakik ott), ami a halászatáról híres. A városba lépve egyből éreztük, hogy mennyire különbözik az ország Marokkótól. Hatalmas volt a nyüzsgés, a közlekedés nagyon kaotikus, és itt már majdnem mindenki sivatagi öltözékben volt – a férfiak kék vagy fehér ruhában, a sálukat turbánként kötve a fejükre, hogy védjék magukat a széltől.

A szenegáli negyedben vacsoráztunk, ahol egy nagyon pici étteremben kuszkuszt és tortellinit ettünk csirkével és hagymás szósszal (a hagyma, mint köret vagy szósz, Mauritániában és Szenegálban is nagyon elterjedt – Szenegálban ezt az ételt Yassa-nak nevezik).

Másnap reggel találtunk egy árust az utcán, aki isteni finom babos ragus bagetteket árult café touba-val. Ezt a kávéfajtát már ismerjük Szenegálból, ahol két éve jártunk. Erős, jellegzetes ízű kávé, amit Selim (vagy más néven Guinea) borssal ízesítenek, amit a helyi nyelven djar-nak is hívnak.

Reggeli után úgy gondoltuk, hogy Mauritániának is van kávékultúrája, ezért 80 kilométer homokdűnék között, szélviharban vezetve bementünk egy kis faluba – ritkán találhatóak települések errefelé –, hogy kávézzunk egyet. A faluban nagyon meglepődtek és megörültek az érkezésünknek, végül találtunk egy bácsit, akivel a pár szó franciánkkal meg tudtuk beszélni, hogy kávét szeretnénk, aki elmondta, hogy ebben a faluban nincsen kávézó, Nescafét vehetünk csak a kisboltban. Mint kiderült, ez teljesen jellemző Mauritániára, a nagyobb településeken szenegáliak árulják a café toubát.

Ahogy mentünk kifelé a faluból, egy nő integetett, hogy kövessük. Beinvitált a házába, és főzött nekünk kávét. Próbáltunk mutogatva, a nagyon kevés franciánkkal, valamint a kevés angollal, amit a fia, Mohamed tudott, beszélgetni, és egészen belejöttünk egy idő után. Fél óra múlva hazaérkezett a férje és a másik fia is, és megmutatták képeken, hogy milyen szép oázis található a faluban, ahol isteni finom datolya terem, amit mi is megkostólhattunk. Annyira összebarátkoztunk a nyelvi akadályok ellenére, hogy hoztak nekünk tradicionális mauritániai ruhákat, amiket megmutattak, hogyan kell viselni, és végül ajándékba nekünk is adták. Nagyon megtelt a szívünk szeretettel a sok kedvességtől, amit kaptunk ettől a családtól.

Az utunk a főváros, Nouakchott felé nagyrésze homokdűnék, tevék, csacsik és kecskék között telt, azonban nagyon érdekes volt nézni, hogyan változik a Szahara. Fehér, sárga, vörös homokdűnék, hegyes-völgyes kősivatagok, zöld oázisok váltogatják egymást az országban, ami elsőre lenyűgözött minket.