Február 2-4.: Terjit után Chinguetti felé vettük az irányt. Megálltunk Atarban, a régió központjában ebédelni és körbenézni a helyi piacon. Azt hittük, hogy bőven van időnk, mivel nem sejtettük, hogy a Google Maps-en főútként jelzett út mennyire rossz állapotban lesz. Először 30 km/órával döcögtünk végig a hullámos úton (corrugated road) mire rájöttünk a taktikára: legalább 80-90 km/órával kell menni, hogy a sebességtől a hullámok kiegyenesedjenek.
Chinguettiig az utat hegyes-völgyes kősivatag jellemezte, azonban a városka előtt 5 kilométerrel elkezdődtek a végeláthatatlan homokdűnék. Chinguettiben pálmafák és nagyon zöld kis gazdaságok fogadtak minket, mindenki valamilyen zöldséget termesztett az oázisban a sivatag közepén. Sikerült egy sátortábort találnunk a város szélén, a homokdűnék alatt, aminek a szépsége vetekedett az előző szállásunkéval.
Chinguetti egy “ksour” (Észak-Afrikában az erődített falvakat hívják így), amelyet a 11. (vagy egyes források szerint a 8.) században alapítottak kereskedelmi és az iszlám kultúra egyik központjaként. A Timbuktuból és máshonnan érkező nomád karavánok kereskedelmi központja volt, valamint az iszlám világ 7. legszentebb városa, mivel rengeteg régi Korán és más iszlám írás maradt fenn a városban, amelyeket jelenleg is őriznek a könyvtárakban.
Ma a város két részre oszlik: egy új részre, amelyet egy “wadi” (kiszáradt folyómeder, amelyet évente egyszer-kétszer – általában augusztusban, az esős évszakban – önt el a víz) választ el a régi várostól, amely az UNESCO Világörökség része.
Délután felfedeztük Chinguetti régi és új részeit is. Sajnos a könyvtárakat nem tudtuk meglátogatni, mert zárva voltak. 6 óra körül visszamentünk a szállásunkra, hogy felmásszunk a dűnékre naplementét nézni. Este nagyon finom vacsorát kaptunk: zöldséglevest és zöldséges-csirkés ragut rizzsel. Vacsora után sokat beszélgettünk Abdou-val, a tábor tulajdonosával, mauritániai teák társaságában a tábortűz mellett. Abdou élete nagy részét nomádként töltötte a sivatagban. Mesélt a nomádok szokásairól, arról, hogy tevekaravánnal járt Timbuktuban – amikor még nem volt ennyire veszélyes –, és elmagyarázta, hogyan tájékozódnak a karavánok éjszaka a csillagok állásából. Elmesélte, hogy a teljesen nomádok – a lakosság már csak pár százaléka – egyáltalán nem használnak pénzt. Legfőbb feladatuk a tevéik itatása és az ideiglenes táborok megépítése. Főként tevetejet és teát isznak, kuszkuszt esznek, és legnagyobb kihívásuk a zöldségek hiánya és a kórházak távolsága. Abdou fia miatt költözött a városba, aki tanulni szeretett volna, azonban volt felesége nem hagyta el a nomád életet – ő még mindig a sivatagban vándorol.
Megkérdeztük Abdout, melyik életet szereti jobban. Bár most boldog, mert új felesége és egy kis gyermeke van, jó élete van a szállásból és a sivatagi túrákból származó jövedelméből, valamint büszke a kertjére, ahol végre zöldségeket tud termeszteni, mégis vágyik vissza a sivatagba. 60 éves kora után ismét nomádként szeretné leélni élete hátralévő részét. Abdou évente többször adományokat gyűjt, és meglátogatja a nomád családokat a sivatagban, hogy megkérdezze, mire van szükségük, és alapvető oktatásban részesítse őket, például a korai terhességek kockázatairól.
Chinguetti után eredetileg Oudanba terveztünk menni, amely szintén az UNESCO Világörökség része és a karavánutak központjaként szolgált, azonban úgy döntöttünk, hogy mégsem vállaljuk be a még 100 kilométernyi nagyon rossz utat (vagy a sivatagon való átkelést). Hallottuk azonban, hogy van egy délre, Tidjikjába vezető út, amelyet pár éve leaszfaltoztak, viszont még egyáltalán nincs fenn a Google Maps-en.
Körbekérdeztünk, és mindenki ajánlotta az utat, mivel gyönyörű tájakon vezet át. Az egyetlen kockázatot az jelentette, hogy a dűnék időnként beterítik az utat, és ilyenkor ki kell ásni magunkat. Visszavezettünk Terjitig, ahonnan az út indult, és elindultunk azzal a tervvel, hogy ott vadkempingezzünk, ahol az éjszaka ér minket.
Az út valóban gyönyörű volt! Pár óra vezetés után találtunk egy helyet, ahol elég kemény volt a homok ahhoz, hogy sátorhelyet keressünk egy dűne árnyékában. Nem voltunk messze az úttól, de annyira kevés autó jár erre, hogy a 300 kilométer alatt összesen kb. 15-tel találkoztunk.
Elértünk Tidjikjába, az első nagyobb településre, amely igazi sivatagi kisváros volt, érdekes piaccal. A tervünk az volt, hogy elvezetünk egy Nbeika nevű településre, ahonnan 25 kilométernyi homokban vezetés után egy folyóvölgybe ér az ember, ahol sivatagi krokodilokat láthat. Elég sokáig vezettünk a homokban, de végül nem sikerült megtalálnunk a krokodilokat. Ennek ellenére elképesztően érdekes helyeket láttunk: homokdűnék között nagyon zöld kerteket, apró településeket és folyókat (amelyekben itt volt is víz). Éjszakára találtunk egy vadkemping helyet egy folyó partján, a fák árnyékában.
