Február 18-22.: Bissau-Guineából Guineába vettük az irányt. A Google reggeli tervezése 189 kilométerre 4 órát és 24 fokot tervezett az első Guineai településig. Tapasztalataink és mások beszámolói alapján mi ezt minimum 10 órára és 40 fokra becsültük – és nekünk lett igazunk.

Bissau-Guineában alapból is nagyon rosszak az utak, de az utolsó nagyobb város után még borzalmasabbá válnak: több és mélyebb kátyúval. A kis határátkelőnél (ahol mindössze egy-egy határőr és vámos üldögélt vagy feküdt egy fa alatt az arra tévedőkre várva) az átkelés még nehezebb, mivel a földúton időnként homok és nagy kövek is megjelennek. Ez egyébként az egyik fő határátkelő a két ország között, amely az ország északi részének meglátogatásához vezető főútvonal.

Észak-Guineában az volt a célunk, hogy meglátogassuk a Fouta Djallon hegységet, amely Nyugat-Afrika egyik legszebb régiója. Olvastunk egy híres túravezetőről, Hassan Bahról, aki lassan 30 éve vezet túrákat és szállásolja el vendégeit a falujában. Másfél nap vezetés után megérkeztünk Hassanhoz, aki meleg fogadtatásban részesített minket. Azonban elmondta, hogy sajnos már három másik vendége is van azokra a napokra, amikor mi terveztünk ott maradni, így napközben a fia fog minket vezetni.

Hassannak az az elve, hogy bár éjszakánként fizetsz neki egy bizonyos összeget, amely tartalmazza a szállást és napi három étkezést, attól a pillanattól, hogy megérkezel, túráznod kell. A túrák nemcsak gyönyörűek, hanem rendkívül szórakoztatóak is.

Első nap az “Indiana Jones és a Hiéna-szikla” túrát választottuk. Először elsétáltunk, hogy megcsodáljuk a gyönyörű kilátást Guinea “Grand Canyonjára”, majd patakokon, köveken és indákon másztunk, végül pedig vízesések által kialakított természetes úszómedencében fürödtünk.

Másnap a legnépszerűbb túrára indultunk, amely során először lesétáltunk a völgybe. Ez önmagában is kalandos volt, mivel kis patakokon és vízeséseken kellett leereszkednünk, így tetőtől talpig vízesek lettünk. Közben találkoztunk felfelé haladó kecskepásztorokkal és helyi nőkkel, akik a fejükön árut, a hátukon pedig gyerekeiket cipelve másztak fel a hegytetőre a heti piacra – mindezt velünk ellentétben szandálban vagy strandpapucsban.

Leérve lenyűgöző látvány fogadott minket. A völgyben tett séta és egy vízesésnél elfogyasztott ebéd után elérkeztünk a legnagyobb kihíváshoz. A völgyből egy rövidebb út vezetett vissza, amely során a helyiek által épített, indákból és vastagabb ágakból készült kilenc létrán kellett felmásznunk a kanyon tetejére. Ez alulról nézve félelmetesebb volt, mint vártuk, de létráról létrára haladva egyre jobban élveztük. 18 kilométer és 1000 méter szintemelkedés után visszaértünk Douckiba.

Aznap este a szokásos édesburgonyalevél-szószon kívül (amelyet kis hallal és rizzsel tálalnak) egy meglepetés is várt ránk: Hassan felesége marhahúslevest készített. Egész Nyugat-Afrikában nem ettünk levest, és ez az otthoni ízvilágot idézte, így nagyon jól esett a túra után.

A guineai (és általában a nyugat-afrikai) konyhára jellemző a rengeteg pálmaolaj és csili használata. Ekkor kezdte feladni a küzdelmet a gyomrunk: bár minden nagyon finom volt, teljesen más, mint amit otthon megszoktunk, így kellett pár hét, mire hozzászoktunk az ételekhez. Hassan megmutatta, hogy szecsuáni borsot is termesztenek – pár napja éreztük is az egyik ételben annak zsibbasztó hatását. Emellett rengeteg színes csilipaprikájuk van, amelyek nemcsak nagyon csípősek, hanem különleges ízt is adnak az ételeknek.

A csilit vagy egészben teszik az ételbe, vagy felvágva mellé, salátába, esetleg csípős szószként. Az biztos, hogy nincs olyan étel, ami ne lenne legalább egy kicsit (de inkább nagyon) csípős. Az édesburgonyalevél-szószban például volt egy egész piros habanero paprika, amelyet Eszti paradicsomnak hitt, és egyben bekapta. Az eredmény? 10 percig lebénult a szája! Másnap Hassan megmutatta, hogy csak egy apró vágásnyit kell használni ebből a paprikából.

Mivel annyira élveztük a túrákat, úgy döntöttünk, hogy maradunk még egy napot, és részt veszünk a “Wet and Wild” túrán is. Ennek során három vízesést néztünk meg, és egy folyó által kialakított természetes medencében fürödtünk. Ezután elbúcsúztunk, hogy elérjük a fővárost, Conakryt, ahol vízumokat kellett intéznünk a további utazásainkhoz.