Február 23-28.: A Fouta Djallon régió után Conakryba vettük az irányt. Bár reggel 8-kor elindultunk, a forgalom (és a kátyúk) miatt mégsem tudtunk elérni Conakryba, ezért egy előtte lévő kis településen, Coyahban aludtunk, ahol egy nagyon szép helyen lévő szállást találtunk egy kis patak partján.

Másnap, a napfelkeltével, 7-kor elindultunk Conakryba, azonban ez az időpont a lehető legrosszabb választás volt. A hétfő reggeli csúcsforgalomban a Coyah-tól 35 kilométerre, Conakry szélén található repülőtérre 4 óra alatt értünk el. A forgalom elképesztő volt, a kocsik nagy része össze volt törve, és nekünk is sikerült egy kisebb koccanást összehozni. Végül az történt, hogy 5 perc vita után arról, ki a felelős, egy rendőr csak intett mindkettőnknek, hogy haladjunk tovább, mert feltartjuk a forgalmat (ennyire gyakori, hogy összekoccannak az autók).

A reptérre azért kellett kimennünk, mert az északi kis határon nem tudtak ujjlenyomatot venni és vízumot beragasztani az útlevelünkbe, csak egy pecsétet kaptunk a kinyomtatott e-vízumunk hátuljára. Van egy hivatalos iroda Conakry központjában, ahol 1-2 nap alatt beragasztják a vízumot, de hallottuk, hogy vannak, akiknek a reptéren is sikerült, ha elsétáltak a nemzetközi érkezésekhez. Nekünk is szerencsénk volt: egyből levették az ujjlenyomatunkat, és adtak nekünk egy onnantól 3 hónapra szóló vízumot.

Reggeliztünk és pihentünk egy kicsit, majd folytattuk a fennmaradó 13 kilométert a belvárosba, ahol a nagykövetségek találhatók. Ekkor már megszűnt a csúcsforgalom (és kezdtünk hozzászokni a vezetési kultúrához), így viszonylag gyorsan beértünk a városba.

Először az Elefántcsontparti nagykövetséget vettük célba, amely azonban pont ebédszünet miatt bezárt 2 órára. Átsétáltunk a Kongói Demokratikus Köztársaság (DRC) követségére, ahol találkoztunk egy nagyon kedves hölggyel. Ő elmagyarázta, hogy milyen dokumentumokat kell hoznunk, hogy megpróbáljuk a vízumot igényelni. Elmondta, hogy nem garantálják, hogy megkapjuk, de el fogják küldeni az anyagunkat Kinshasába, az ország fővárosába. Ha nem sikerül, akkor visszafizetik a pénzünket (ami pozitív meglepetés volt, hiszen a világ legtöbb részén a vízumdíj kifizetésével el kell fogadni, hogy negatív elbírálás esetén nem kapjuk vissza a pénzt).

Azért volt kétséges, hogy megkapjuk-e a vízumot, mert DRC mindig is veszélyes országnak számított, több fegyveres felkelő csoport is működik az országban, főként a keleti részen. Ráadásul néhány héttel azelőtt az M23 nevű felkelő csoport előretört és elfoglalta Gomát, még nagyobb humanitárius katasztrófát okozva. Emiatt a DRC befagyasztotta a turista vízumok kiadását, így nagyon jól meg kellett indokolnunk, hogy mi tényleg csak 1 vagy maximum 2 nap alatt szeretnénk átkelni az ország nyugati részén. (A DRC hatalmas ország, Matadi, ahol aludnánk, 3000 kilométerre fekszik Gomától, de nyilván tudjuk, hogy egyik része sem túl biztonságos, így mi is a lehető legkevesebb időt szeretnénk ott tölteni.).

A dokumentumok összeszedése közben lett időnk kicsit várost nézni is. Esztit (Ádámnak kellett egy kis idő) egyből megfogta valami Conakryban. Az utazók nagy része nem szereti ezt a várost, mert nagyon nagy, kaotikus és elképesztően nehéz benne közlekedni, de szerintünk van egy nagyon érdekes varázsa.

Az egész országra jellemző, hogy rengeteg kis utcai kávézó van, hatalmas (sokszor házilag készített) kotyogós kávéfőzőkben készül a kávé, ami óriási felüdülés, hiszen Szenegálig nagyon finom főzött café touba volt, onnantól viszont minden nyugat-afrikai országban csak nescafét (vagy néha azt sem) lehetett találni. Egyébként Guineában is sok helyen mondták, hogy van café touba, amit egy helyen ki is próbáltunk. Legnagyobb meglepetésünkre azonban nem a fűszeres, guineai borsos ízvilág fogadott minket, hanem egy nagyon erős, meleg gyömbéritalt kaptunk. Annyira örültek, hogy ízlik nekünk az italuk, hogy még meg is hívtak rá minket.

Néhány kávézóban fagyi gépek is vannak, ahol kb. 50 forintért különböző ízű csavaros fagyikat lehet kapni. Nemcsak kávézók, hanem rengeteg reggeliző és ebédlő hely is van az utcán. Reggelire főként rizst lehet kapni pálmaolajos-halas szósszal (vagy néhány néni kását árul), ebédre pedig sok különböző opció van. Nekünk a kedvenc árusunk egy nagyon népszerű hely lett, ahol frissen sült halat adtak quinoával, sült banánnal és négyféle salátával. Természetesen mindent kézzel kell enni, és a hal mérete attól függ, hogy hányan osztoznak rajta. Az utcai árusokon kívül még főként gyorséttermek léteznek, ahol nagyon finom shawarmat (közel keleti kis szeletekre vágott marhás wrap) és fatayat (olyan mint egy lángos, amit megtöltenek marhahússal, tojással, zöldségekkel és csípős szósszal) lehet kapni friss gyömbér, bissap (hibiszkus) és baobab italokkal.

Az Elefántcsontparti vízumot nagyon gyorsan megkaptuk, mindössze fél órát kellett várni a követségen. A DRC követsége viszont már bezárt, mire visszaértünk. Kerestünk egy szállást a belvárosban, hogy másnap reggel időben beérjünk, azonban a város egyik legolcsóbb szállása a lehető legrosszabb ár-érték arányú hely volt, ahol valaha megszálltunk. Kb. 42 eurót fizettünk (egy napra kettőnknek étkezésre és szállásra 30 euró a budgetünk, amit bőven túllőttük) egy nagyon rossz állapotban lévő szobáért egy katolikus missziónál. Guineában egyébként ez volt az egyik legnagyobb kihívás: sokszor nagyon kifutottunk a keretünkből, de a pénzünkért még folyóvíz sem járt (cserébe viszont rengeteg bogár).

Másnap sikerült beadnunk a DRC-vízumunkat, amire péntekig várnunk kellett, így úgy döntöttünk, hogy még egy kis városnézés után (végigsétáltunk a belvároson, ami továbbra is nagyon tetszett, és megnéztük a kikötőt és a múzeumot, ahol tanultunk az ország szimbólumáról, Nimbáról, aki a különböző népcsoportok termékenységi istennője) egy kintebbi környék szállására költözünk, ahol olvastuk, hogy lehet a kocsiban kempingezni.

Amikor megérkeztünk, elámultunk, hogy mennyire szép a szállás. Bár ez is ugyanannyiba került, mint a város közepén lévő szörnyű szállásunk, megkérdeztük, hogy megnézhetjük-e a szobát. Az gyönyörű volt (az utunk során most először láttunk zuhanyfülkés zuhanyzót), így úgy döntöttünk, hogy megérdemlünk egy kis luxust.

A szállást egyébként Mori üzemelteti, aki guineai, de Hollandiában él egy ideje, azonban elég sokat jár haza. Azonnal megkínált minket több pohár pálmaborral – egy fermentált, pár százalékos alkoholtartalmú itallal, amit a pálmafa nedvéből állítanak elő –, amelyet a Conakry mellett található szigeteken készítenek. Mori helye nemcsak a vendégszeretet miatt tetszett ennyire, hanem azért is, mert különböző programokat szervezett a nála megszállóknak, például hétvégenként kirándulásokat a szigetekre. Egyik este elmentünk egy kocsmába is, ahol guineai élőzenét hallgattunk. Morinál nagyon kedves utazókkal is találkoztunk, ami azért is különleges, mert Nyugat-Afrikában ritkaság utazókkal összefutni, általában minden szálláson egyedül szoktunk lenni. Itt azonban megismerkedtünk Jaxszel és Amadóval, egy kaliforniai Fülöp-szigeteki párral, akik Nullacruising néven járják körbe nagyon lassan Afrikát, és zenét gyűjtenek, valamint publikálnak (az öreg, de szuperül átépítet Landcruiserük egy guruló stúdió). Richarddal, az új-zélandi utazóval is jókat beszélgettünk és shawarmáztunk. Találkoztunk még egy másik új-zélandi motorossal is (ők is meglepődtek, hogy összefutottak egymással), egy 82 éves francia nővel, aki egy kis motorral motorozik Nyugat-Afrikában, valamint egy ghánai-amerikai párral, akik pont akkor vettek egy kis motort, hogy hasonló utat járjanak be.